Visszatérés a pályára: így kezdhető újra az edzés sérülés után

2024.06.27.

sport edzés mozgás sérülés sportoló rehabilitáció

A sportsérülések a profi sport velejárói, de hobbisportolók is gyakran szenvedhetnek kisebb-nagyobb baleseteket.

De vajon hogyan szabad a sportsérülésekkel edzeni, szabad-e egyáltalán erőltetni az érintett testrészt, hogyan épül fel a valódi rehabilitáció, milyen szerepet játszik ebben a teljesítménydiagnosztika? Ezekre a kérdésekre válaszolt Fülöp Tibor, a Sportorvosi Központ sportszakmai igazgatója, laborvezető, BDR A-Trainer.

Sportsérülés vagy sportártalom?

Bár a sportsérülés és a sportártalom is fájdalommal járhat, mégis fontos elkülöníteni egymástól a két fogalmat. Míg a sportsérülés egy nagy, erős, egyszeri behatásra létrejövő trauma (pl. törés, húzódás, szakadás), a sportártalom ismételt behatásra keletkezik, ahol nincs körülhatárolt traumás epizód.

Akut sérülések

Az akut sérülések jól meghatározható időpontban bekövetkezett makrotrauma hatására alakulnak ki. Ezeket külső tényezők, például amikor két labdarúgó összerúg, összefejel, vagy belső tényezők, mint amikor egy izom olyan erősen megfeszül, hogy leszakítja magát a csontról, ahol tapad, okozhatják. A sérülés bekövetkeztekor a hajszálerek károsodnak, ami vérömleny kialakulásához vezet a sérülés helyén. A vérömleny miatt helyi gyulladás alakul ki. A leggyakoribb akut sérülések közé tartoznak:

zúzódások,
rándulások,
szakadások,
ficamok,
törések.

Túlterheléses sérülések

A sérülések másik nagy csoportja a túlterheléses, vagy más néven a fáradásos sérülések. Ezek akkor jönnek létre, amikor ismételten és folyamatosan olyan terhelésnek van kitéve a sportoló, amely nagyobb kárt okoz a szervezetben, mint amekkorát az két edzés között képes helyreállítani (tehát nagyobb a terhelés, mint a szervezet regenerálódó képessége). Így a károk egymásra sokasodnak. Ennek eredménye általában:

az izomok és az ínak csontos tapadásának gyulladásai,
az íngyulladások;
az ínhüvelygyulladások;
a csonthártyagyulladások;
az izomgyulladások;
a tömlőgyulladások;
a fáradásos törések;
a porcfelszín-károsodások;
az ízületi kopások.

Az ortopéd-traumatológiai sportártalmak több struktúrát érinthetnek, így az izmokat, az ínakat, szalagokat, az ízületeket, az ízületi tokokat és a csontokat. Az ennek kapcsán kialakuló fájdalom nyilvánvalóan gátolja a teljesítményt, de ez tulajdonképpen egy hasznos védőfunkció, hiszen azt a tevékenységet korlátozza, ami miatt tovább erősödne a fájdalom.

Milyen kezelést igényel a sportsérülés?

Ha egy enyhe horzsolásnál, ütésnél komolyabb a sérülés, fel kell keresni a sportorvost, esetleg a traumatológust, akinek diagnózisára épülve megkezdődhet a szakszerű ellátás. Az orvos dönti el, milyen súlyos a sérülés, meddig kell pihentetni, szükséges-e esetleg műtét.
Ha nincs szükség műtétre, vagy már túl van rajta a sportoló, minden esetben szükséges a gyógytornász irányításával végzett mozgásterápia és ajánlottak lehetnek az orvos javaslata alapján bizonyos fizikoterápiás kezelések.
Ebben a fázisban lehet nagy szerepe a rehabilitációs edzőnek és szakembernek, aki a sportághoz szükséges izomzati és neuromuszkuláris rendszert készíti fel a teljes terhelhetőségre.

"Ha a sportorvos úgy dönt, a sportoló visszaállhat a teljes értékű edzésmunkába, ekkor már a felkészítő edző irányításával dolgozhat tovább. Ennek az időszaknak az elejére ütemezett teljesítménydiagnosztika vizsgálat azt a célt szolgálja, hogy a felépülés utáni teljesítőképesség szintjét, mint egy új kiindulópontot meghatározza és keretet adjon az újra kezdődő edzésmunkának" – hangsúlyozza Fülöp Tibor, a Sportorvosi Központ sportszakmai igazgatója, laborvezető, BDR A-Trainer.- Ha a felmérés eredményei beépülnek az edzéstervbe, a profi- és hobbisportoló sikerei és önmagukhoz mért terhelése biztonságos lehet és a későbbi teljesítménydiagnosztikai felmérésekkel összevetve jól mérhetővé válik a fejlődés.

Sérülten egyáltalán nem szabad mozogni?

Mozogni sérülés esetén is lehet – a szükséges pihenés után és csakis biztonságosan, a sportorvos és/vagy a rehabilitációs szakember iránymutatása alapján. Semmiképp sem szabad óriási elánnal belevágni a korábbi edzéstervbe, hiszen köztudott, hogy a sérülés legnagyobb rizikófaktora pont maga a korábbi sérülés!

A sportorvos feladata, hogy megítélje a sportoló számára a folyamat passzív és aktív szakaszainak határát, azaz, hogy a sportsérülés bekövetkezte után mennyi ideig kell pihentetni a testrészt, mielőtt megkezdődne a mozgással történő helyreállítás fázisa. A túl korai terhelés veszélyezteti a felépülés sikerét, illetve visszaesést eredményez, a nem kellő időben megkezdett aktív rehabilitáció pedig időveszteséget okoz. Ugyanakkor vannak az adott testrészt kímélő mozgásformák, amelyek szóba jöhetnek:

Boka-, lábfej- és térdsérüléseknél megoldás lehet például az úszás (rúgó mozdulatok nélkül), az evezés, a vízi torna, a felsőtest és a törzsizomzat erősítése.
A kar sérüléseinél megoldás lehet a futás, a tempós gyaloglás, valamint általában az alsótest erősítése.
Az alsó háti szakasz sérülése lehetővé teheti az óvatos úszást, a fekvő biciklizést, a vízi tornát, a gyaloglást.

A legfontosabb azonban a fokozatosság és a szakszerű rehabilitáció!

A sportrehabilitáció jelentősége élsportolóknál

Ha a sportsérüléseket nem kezelik megfelelően vagy egyáltalán nem kezelik, azok krónikussá válhatnak, maradandó negatív elváltozásokat okozhatnak, és a teljesítmény romlásához vezethetnek. Egy másik jelentős kockázat az újrasérülés, ami nemcsak teljesítménycsökkenést eredményez, hanem meg is akadályozhatja a sportolást. Az újrasérülések gyakran a nem megfelelő rehabilitáció miatt következnek be, és csökkentik a teljes felépülés esélyét.

A rehabilitáció a sérülés pillanatától kezdődik. Az akut ellátás minősége, a sérülés súlyosságának helyes megítélése és a pontos diagnózis felállítása mind alapvető fontosságúak a sportrehabilitációban. A sportorvos feladata meghatározni a passzív és aktív rehabilitációs fázisok közötti határt, vagyis hogy mennyi ideig kell pihentetni az érintett testrészt, mielőtt megkezdődik a mozgással történő helyreállítás. A túl korai terhelés veszélyezteti a felépülést és visszaesést okozhat, míg a későn megkezdett aktív rehabilitáció időveszteséget eredményezhet. Az egész folyamatra igaz, hogy nemcsak a kezelések tartalma, hanem azok időzítése és egymáshoz való kapcsolása is döntő fontosságú a sikeres rehabilitáció érdekében.