Olimpia után egy kis összegzés: nagy nyertesek - nagy vesztesek
Jogos és érthető büszkeséggel emelte ki olimpiaösszegző beszédében a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) elnöke, hogy az augusztus 12-én zárult londoni ötkarikás játékokon a megannyi nagyszerű eredmény sorában 44 világcsúcs és 117 olimpiai rekord is született. Jóllehet nem ez volt Jacques Rogge mondandójának lényege, ám hogy a rekordokra is kitért, egyszersmind érzékeltette: nem csupán az újkori olimpiák szellemi atyja, Pierre de Coubertin "részvételi szabályzata" a mérvadó, hanem bizony számít a teljesítmény, a produkció mérhető értéke is. A francia bárónak tulajdonított, kétségtelenül rokonszenves tétel - amely szerint a részvétel a fontos és nem a győzelem - ma már inkább akként igaz, hogy mindkettőre szükség van. A mennyiséget a tízezernél is több londoni induló eleve garantálta (többet, még nagyobb létszámú sportolói tömeget amúgy sem nagyon bírna el már a négyévenkénti csúcsesemény), a minőség pedig a belga sportdiplomata által is felemlített rekordmennyiségben köszönt vissza.
Mert hát nincs mese: azért csúcsok, szupereredmények is kellenek. Avagy kellettek Londonban is. Külön repeshetett a szívünk, hogy Gyurta Dániel úgy érdemelte ki a 200 méteres mellúszásban az olimpiai aranyat, hogy közben minden idők legjobbját produkálta. De persze dübörgött-éljenzett a szurkolók serege a többi úszó- vagy éppen íjász-, sportlövő- és súlyemelő-világcsúcs megszületésekor is, nem beszélve a briteknek hazai diadalok sorát hozó kerékpáros rekordok tömkelegéről. (Csak zárójelben tegyük ide: Pekingben 43, a 2004-es athéni olimpián 31 világcsúcs született.)
Antitézis
Felettébb rokonszenves "antitézisnek" ugyanakkor ott voltak a másfajta végletek, amelyeknél az olimpia házigazdái tanúbizonyságát adták egészséges sportszeretetüknek, hogy ne írjam: a fair play melletti mélységes elkötelezettségüknek is. Jelesül akkor, amikor éppenséggel ellencsúcsokkal szembesültek a versenypályákon.
E sorok rögzítőjének éppen ez a folyamatosan megtapasztalt magatartás volt aranyérmet érő. Azt a tényt még lehet holmi honfitársi részrehajlással, túlzott elfogultsággal magyarázni, hogy bár versenyszámában tökutolsó lett, ünneplő tízezrek, tapsorkán fogadta célba érkezésekor a Buckingham Palota előtt az 50 km-es gyaloglásban a győzteshez képest 39 perccel később bevánszorgó Dominic Kinget.
Az viszont már több mint beszédes, sőt felemelő érzést kiváltónak is bátran nevezhető, hogy a vendéglátók hovatartozástól, nemtől, színtől, és főképpen eredményességtől függetlenül ünnepelték az olimpikonok mindegyikét, a nem szigetországbelieket is. Ekként is adózva magának a sportemberi nagyságnak, a vállalkozó kedvnek, a célt elérni akarásnak, akár sikerült, akár nem a próbálkozás.
Ott volt - hogy a nagy vesztesek egyikével kezdjük - a kínaiak 2004-es, athéni olimpiai aranyérmes gátfutója, Liu Hsziang, aki London után különösen okkal pályázhatna minden idők egyik legbalszerencsésebb sportolójának címére. Csúcsszintű pechszériáját azzal kezdte, hogy 2008-ban odahaza, Pekingben nem tudott rajthoz állni Achilles-ín-sérülése miatt, így meg sem kísérelhette a címvédést. Hosszú gyógyulás után kijutott a brit fővárosba, esélyesnek is számított megint, de a végzet újból közbeszólt: már az első gát útját állta, bukott, Achillese ismét felmondta a szolgálatot. És Riót, a 2016-os ötkarikás próbát már aligha fogja tudni megejteni...
Balszerencsésen indult Michael Phelps londoni fellépése is. Az amerikaiak klasszis úszója csak negyedik lett egyik korábbi sikerszámában, 400 m vegyesen (amelynek döntőjébe úgy került be még éppen nyolcadikként, hogy kiszorította onnan a vele egy selejtezőfutamban szereplő, de csak a kilencedik időt tempózó Cseh Lászlót, a szám olimpiai ezüstérmesét...).
A folytatásban viszont parádézott: nyert négy aranyat, két ezüstöt, összességében pedig úgy hagyhat fel sportpályafutásával, hogy minden idők legéremdúsabb olimpikonja lett a 18 aranyat magában foglaló 22 medálos ötkarikás zsákmányával. És ha már élharcosoknál tartunk: a jamaikai szupersprinter, Usain Bolt azzal írt történelmet, hogy első atlétaként tudta megvédeni olimpiai elsőségét Londonban 100 és 200 méteres síkfutásban egyéniben, ráadásul hazája 4x100 méteres gyorsváltójának tagjaként is diadalmaskodott 2008 után 2012-ben is.
Ellenpontok
A "csúcspéldák" után pedig ugorjunk át az ellenpontok világába.
Ott van mindjárt Afrika egyik evezős küldötte, Hamadou Djibo Issaka, aki férfi egyesben formailag csupán a parton aratott sikert. A nigeri sportoló Eton Dorney evezőspályáján még az utolsó előtti helyezett mögött is csaknem egymérföldnyivel lemaradva haladt át a célvonalon, de mindez egyfelől olyan tapsorkánt váltott ki, mintha nyert volna, másfelől kedvenc közösségi világhálós oldalán 25 ezren gratuláltak neki. Merthogy hőst láttak a 35 éves versenyzőben, aki London előtt mindössze három hónappal ismerkedett meg a sportággal - úgy, hogy egy agg halászcsónak volt a "gyakorlótársa".
Persze azonnal és indokoltan nyomulhat ide a kérdés: akkor mégis mit keresett ott, egyáltalán hogy került ki Londonba? Nos, a NOB úgynevezett egyetemességi elvének és gyakorlatának köszönhetően. Hiszen ha kizárólag a megszerzett tudás, szigorúan csak a teljesítmény számítana, a világ számos fertálya, így az afrikai kontinens se nagyon tudná magát képviseltetni az ötkarikás csúcstalálkozókon. A NOB meghívására, az olimpiai wild card - az univerzalitás érvényesülését segítő szabad kártya - révén azonban az Issakák is rajthoz állhatnak, és ez feltételezhetően a nagy többség helyeslésével találkozik.
De London kiemelkedő állomásává vált az egyetemességnek abból a szempontból is, hogy a harmincadik nyári olimpián képviselték - méghozzá ketten is - nők Szaúd-Arábiát, amely az iszlám előírásaira hivatkozva korábban hivatalosan egyszer sem adott rajtjogot a gyengébb nemhez tartozó sportolóinak. Most megtörtént az áttörés, így a brit fővárosban zajlott az első olyan olimpia, amelyen minden sportágban minden országból szerepelt női versenyző is.
Ebből a megközelítésből pedig nincs jelentősége annak, hogy a 16 éves cselgáncsozó, Wojdan Ali Seraj Abdulrahim Shaherkani alig 80 másodpercet tölthetett a tatamin, mert gyors vereséget szenvedett. Vagy hogy a futó Sarah Attar fényévnyire, pontosabban 43 másodperccel elmaradva a futamgyőztestől csak a "futottak még" kategóriába kerülhetett be 800 méteren. Az Olimpiai Stadion ember tízezrei ezzel együtt szűnni nem akaró ovációval értékelték produktumát.
Ahogy a tetszésnyilvánítás e formája visszaköszönt a férfi 100 méteres síkfutás selejtezőiben is, például a Marshall-szigetekről érkezett Timi Garstang esetében. Ő volt a leggyengébben teljesítő a teljes sprintermezőnyben 12.81 másodperces idejével, miközben Bolt és társai, a villámléptűek jóval 10 másodpercen belül tudták le a távot. "Nem vagyok elégedetlen - nyilatkozta Garstang. - És még gyorsabb is lettem volna, ha Bolttal vagy Blake-kel egy előfutamba kerülök..."
A vízben leglassúbb indiai úszó, a 20 éves Gagan Ullalmath is csak a miatt volt kissé elégedetlen, hogy 16 és fél percen kívül kerülve ért célba az 1500 m gyors selejtezőjében, merthogy korábban - egyéni csúcsával - 16 percen belüli időeredményre is képes volt már. "Nem voltam teljesen egészséges - magyarázta a BBC-nek. - De mindenért kárpótolt a közönség hangos támogatása. Csodálatos volt, ahogy buzdítottak az utolsó száz méteren, számomra ez volt az igazi elismerés."
Szegényes botránykrónika
Negatívumok? Alig akadt ezen az olimpián, és arról sem a házigazdák tehettek, hogy például meglehetősen sok, összesen 13 doppingesetet kellett feljegyeznünk az idei játékok amúgy szegényes botránykrónikájában. Akadt ugyan már - többször is - ennél jóval kevesebb pozitív mintával járó olimpia, de a mostani is messze van az eddigi doppingrekordtól, a 26 lebukást hozott athéni nyári játékok szégyenmutatójától.
Nem érhette szó a ház elejét a rendkívül szigorú, ugyanakkor az ebben a műfajban bátran tapintatosnak mondható biztonsági ellenőrző rendszer miatt sem. A szükséges rossz - az alapos rosta, minden és mindenki átvizsgálása - is kellett ahhoz, hogy valóban incidens nélkül, a terrorcselekményeket a hatékony megelőzéssel kizárva, valamennyi veszélyforrást kiiktatva rendezzék meg a játékokat Londonban.
Ahol mi, magyarok sem vallottunk szégyent, hiszen kilencedikek lettünk a nemzetek nem hivatalosnak mondott, ám annál inkább komolyan vett "numizmatikai" különvetélkedésében - az éremtáblázaton.
A 204 nemzet rangsorában az első tízben végezni bizony dicsőség, és bár volt már előkelőbb pozíciója is a magyar élsportnak (még harmadik is akad az ötkarikás históriában), ez a 9. hely elismerésre méltó, ahogyan a nemzetközi sajtó méltató írásai is igazolják. A nyolc magyar arany önmagában is várakozáson felüli, különösen, ha az összehasonlítás alapjául a pekingi (le)szereplést vesszük, ahol és amikor 3 arany, 5 ezüst és 2 bronz jelentette az összgyűjteményt, a 10 medál pedig a 21. pozíciót az éremtáblán.
Némely különleges versenyben pedig eleve mi vittük a prímet, így például férfi kézilabda-válogatottunk bizonyult a 12 csapatos mezőny legmagasabbikának. Kereken 195 centis átlaggal diadalmaskodott Mocsai Lajos legénysége, amely magán az olimpián is helytállt negyedikként zárva. A sajátos korvetélkedőt is megnyertük, amennyiben a kézis mezőnyben a kubai születésű átlövőnk, Perez Carlos bizonyult a legidősebbnek, aki a torna nyitányán 40 éves és 338 napos volt.
Különversenyek
És ha már életkor, az idei olimpián - ahol a statisztika szerint 187-en jártak negyven felett, miközben a sportolók átlagéletkora 26 esztendőre rúgott - a legidősebb résztvevő egy japán díjlovagló volt, aki március 28-án ünnepelte 71. születésnapját. Hokecu Hirosi Londonban negyvenedik lett díjlovaglásban, míg a koralelnök, a 65 évével a második legidősebb kanadai Ian Millar a kilencedikként végzett díjugratásban. Négylábú társa nyergében egészen az olimpiai bajnoki aranyig jutott el az a brit Nick Skelton, aki 54 évesen lett első a díjugratás csapatversenyében, míg a kanadai Lesley Thompson-Willie 52 esztendősen jutott hozzá olimpiai ezüsthöz a női evezős nyolcas tagjaként.
Az évek mellett sokan figyelték a centiméterek számát is, alapvetően a testmagasságokat összevető lajstrom készítésekor. Négy éve, a kínai fővárosban a játékok legmagasabbjának bizonyult hazai óriás, a később az észak-amerikai profi kosárlabda-bajnokságban is sikeres Jao Ming a maga 229 centijével Londonban is nyert volna, miután az idei fő égimeszelő, a honfitárs Csang Csao-hszü 219 méternél "megállt". A pekingi ellenpont, az alig 142 centis kínai műugró, Csen Zsuo-lin viszont "kikapott" volna Londonban a kicsiségi különviadalon, mivel a legalacsonyabb titulust kiérdemlő venezuelai atlétanő, a 200 méteres síkfutásban nevezett Necerly Soto mindössze 132 centiméter.
A termetverseny mellett súlyos ügyekben is rögzítettek szélsőségeket a brit fővárosban: a japán ritmikus gimnasztikázó Teramoto Aszuka alig 30 kilót nyomott a mérlegen (a 2008-as "győztes" kínai műugró, Hszin Vang 28 kilós volt), a guami cselgáncsozó, Ricardo Blas viszont átmentette pekingi formáját Londonra is, amennyiben csaknem 211 kilogrammos - akkor is abszolút olimpiai csúcsot érő - testsúlyát mostanra még magasabbra, 218 kilósra tornázta fel, toronymagasan verve a teljes ötkarikás állományt. A dzsúdószőnyegen aztán már őt verték...
