Vicces történetünk: Lencsemese lágy hangulatban...

Bizonyára sokan vagyunk mi, lágy kontaktlencsét viselő, erősen rövidlátók. Próbálkoztam én a szemüveg teljes napon át tartó viselésével is, de képes voltam akár három keretet is összetörni negyedévente, így – bár a pillanatragasztó-gyártók profitja jelentős növekedést mutatott azokban az időkben – számomra ez a megoldás nem igazán bizonyult költséghatékonynak...

Szóval tudom, sok olyan sorstárs van, aki (velem együtt) lórúgás-erősségű látáskorrigáló segédeszköz viselésére kényszerül, de kevés lehet közülük az, aki (velem együtt) nem hordja magával e műanyag mütyür "diszfunkciójának" bekövetkezésekor szükséges kellékeket. Pedig ez - tekintettel arra, hogy hiányukban a kényelmetlen tüneteket akár egész nap viselni kell – elég nagy hiba!!!

Velem a távolsági buszon (mellyel minden nap a munkahelyemre ingázom) a következő esett meg: Egy óra volt még hátra korán reggel az útból, amikor a - megszokottól eltérően - kissé nagyobb erővel, jóízűen megdörzsöltem az öklömmel álmos szemeimet, és nyomban tapasztaltam, hogy az imént említett manőver nyomán sikerült a bal lencsémet begyűrnöm. Ilyenkor rendszerint az történik, hogy rövid ideig végzett sűrű pislogás és szemforgatás, valamint némi manuális segítség hatására a lencse visszaugrik a helyére.

Most azonban 10 percnyi ekképp végzett tevékenység eredményeként sem esett meg ez a pozitív változás az elhelyezkedését illetően... Sőt! Veszettül szúrt, így a kínos fészkelődésem és szorult helyzetem kezdett feltűnni utastársaimnak is. Irántam tanúsított figyelmük csak fokozódott attól a pillanattól kezdve, mikor a macerálás hatására váratlanul kirepült a "kis dög", és én elkezdtem keresni először a saját felsőruházatom, majd a mellettem ülő utastársamén, aztán a saját ölemben, majd az utastársaméban...

Mindehhez két dolgot kell hozzátennem: 1. a megtalálás esélyeit jelentősen rontotta az a gyatra látásélesség, amit fél szemmel el tudok érni, mert ilyenkor minden homályos és legalább három körvonala van... 2. a mellettem ülő fiatalember nagyon előzékeny és segítőkész volt annak ellenére, hogy én lassanként félelmetes hasonlóságot véltem felfedezni Mr. Bean és köztem...

Végül meglett: ott szikkadt az utastársam nadrágján!

Csakhogy ekkor még egyáltalán nem örülhettem, mert ott ültem egy robogó buszon, és nem tudtam mást tenni, minthogy a jobb szememmel szomorúan vizsgálgattam a bal kezem mutatóujján tartott, erőteljesen szennyezett, szöszös lencsét...

Mint mondom, nem tudtam mást tenni, ugye, mert pontosan tisztában voltam vele, hogy a némi folyadékkal töltött kontaktlencse-tároló doboz, a szükséges kistükör és tartalék lencse vagy szemüveg helyett (többek között) egy múlt havi újság, a foci vb eddig lejátszott meccseinek eredménylistája és a tavaly elhagyott esernyőm tokja lapul a táskámban... többek között.

Meditáltam egy darabig, és elképzeltem, miként fogom így, erősen megfogyatkozó látással a munkahelyi számítógépem előtt eltölteni a napot...

Ám ekkor...ekkor eszembe jutott, hogy van nálam egy fél üvegnyi ásványvíz!!!

Diadalmas arckifejezést öltve hosszasan próbálkoztam a hátizsákom cipzárját egy kézzel kinyitni, hogy előemelhessem a megmentő palackot. Sikerült. – "De jó, hogy nem kólát hordok magammal!" Lecsavartam a kupakot, és a lencse már pottyant is a buborékok közé. Nem árthat neki - gondoltam, és legalább nem szárad ki...

Örültem, hogy lám, milyen találékony vagyok ...Csak azt felejtettem el, hogy feledékeny vagyok... A víz ugyanis gyakorlatilag az egyetlen holmi, amely nem öncélúan tartózkodik a táskámban, hanem azért, mert reggelente Herceghalom környékén általában megszomjazom, és olyankor nagyokat hörpintek belőle!! Nos, tévedsz, Nyájas Olvasó, ha azt gondolod, hogy ez a mai reggelen másképp történt...

A lencse biztonságba helyezése után ugyanis oly mértékű nyugalom szállt meg, hogy nyomban el is szunyókáltam. (Különben sem volt sok értelme annak, hogy nyitva tartsam a szemem...) A szomjúság menetrend szerint érkezett, én pedig félálmomban a megszokottak szerint cselekedtem. És hazudnék, ha most azt állítanám, hogy nyomban felfogtam tettem következményeit. Dehogy.

Mikor leszálltam a Déli pályaudvarnál, konstatáltam, hogy a gyalogos közlekedés bizony nehezen fog menni a szörnyen elmosódott és meggyarapodott kontúrok miatt... Azért szépen haladtam előre, azt a technikát alkalmazva, hogy a lencsétlen szemem lehunyva időnként benéztem a másikkal a helyes irányt... Sebaj – gondoltam – , ha beérek az irodába, az első utam a mosdóba vezet majd, és visszahelyezem.

Ekkor azonban villámcsapásként hasított belém a felismerés...

A metró utasai biztosan nem értették, miért forgatja, rázogatja, nézegeti, vizsgálgatja ez a nőszemély fél szemmel és ennyire rémült képpel, ilyen hosszasan a vizespalackját ahelyett, hogy inna belőle végre...

Igyekeztem, ahogy csak tudtam, és megérkezésem után nyomban a mosdóba rontottam, hogy a megmaradt vizet egy pohárba öntve a lehető legalaposabban áttanulmányozhassam azt, hátha mégis benne van... Hiába.

Épp megállapítottam magamban, hogy a kontaktlencsének ezek szerint nincs jellegzetes íze, és azon gondolkodtam, vajon könnyen emészthető-e, amikor megtört tekintetem véletlenül az üres palackra tévedt. És ennek nyakára belülről - a csodával határos módon – oda volt ragadva Ő!!!

Roppant mód megörültem! Főképp annak, hogy nem kell a szemorvosomnak hazudnom, amikor elmegyek hozzá egy újabb darabért. Mégsem mondhatom ugyanis, amikor kérdezi, mi történt azzal, amit a napokban vásároltam, hogy: "- Azt megittam, kérem..."