Hozd vissza apát...! (levelek a Mikulásnak)

Halló, itt a Mikulás! - Hozd vissza a temetőből anyát, a kórházból a nagymamát, vezényeld haza hozzánk apát... - Halló, a Mikulást keresem! Az igazit.. Mert állítólag Tárnokon egy hamisítatlan, minden kérést és óhajt teljesíteni igyekvő, jó tanácsokban sem fukarkodó, a szeretet és a remény hangján szóló Mikulás fogadja a kuckójába látogatókat a helyi Mikulásportán. Megpróbáltalak hát a Mikulásfonon hívni, de te épp ajándékokat szereztél be, csak a rögzítőd jelentkezett, írtam neked e-mailt (amelyre kedvesen válaszoltál), ám mindenképp beszélnünk kell! Nem hagy nyugodni egy titok...

- Tényleg te volnál az "igazi" nagyszakállú? Miért?

- Hosszú sora van ennek, bizonyos múltbéli eseményekre már nem is emlékszem, de arra igen, hogy amikor - több évtizede - először magamra öltöttem piros gúnyámat, valami gyökeresen megváltozott a lelkemben. Valószínűleg azért, mert a drága ajándékok mellett a gyerekek egészen mást is kértek tőlem, miközben a legbensőbb titkaikat bízták rám. Itt Tárnokon - ahol már harmadik éve teljesítek szolgálatot - tovább erősödött bennem az érzés: képes vagyok befogadni is, adni is a szeretetet. Talán ezért látogatott meg tavaly legalább negyven felnőtt is, akik közül a 81 éves Pista bácsi titkán kerekedett el legjobban a szemem.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy hivatástudattá vált nálad a Mikulásság?

- De bizony! Már novemberben erre készülök. A tárnoki Mikulásportát időben ünnepi díszbe öltöztetjük: helyére kerül az ajándékokkal megrakott szán a játékok udvarán, a "jók" karácsonyfája alig várja, hogy otthonról hozott újabb díszeket akasszanak rá a kicsik és nagyok, és az apró kezek termében is ott sorakoznak a gyöngyfűzéshez, festegetéshez való eszközök. A remény fala hamarosan megtelik nekem szóló üzeneteket tartalmazó cetlikkel, a szeretet asztala pedig csereberére szolgáló figyelmességekkel. Nem sokáig üres már a meseszoba, és persze saját egyszemélyes birodalmam, a mikuláskuckó sem!

- Úgy tudom, hogy a kuckódba december 1-től 5-ig, reggel 9 és este 6 óra között kopogtathatnak be a "híveid", de a telefonokat és az e-maileket már jó ideje fogadod?

- Így van, jönnek is szép számmal a levelek, a telefonhívások, és én igyekszem gyorsan válaszolni. Bátorítok, vigasztalok, tanácsokkal szolgálok, és persze mindenkit személyes találkozóra hívok a kuckómba.

- Mit lát, mit tapasztal az, aki "bemerészkedik" majd hozzád?

- Az aprócska szobában a mesék birodalma tárul a látogató elé. Az ajándékoktól roskadozó asztalon babák, macik, vonatok kandikálnak ki a kosarakból, de itt gyűjtöm egy csokorba a kis barátaimtól postán kapott leveleket is. A falon régi fotók, az ablaknál illatos karácsonyfa, középen a karosszékem. Ebben várom, hogy meséljenek a vendégeim, hogy én is mesélhessek, hogy megbeszéljük a világ apróbb és komolyabb dolgait, majd közös dallal ünnepeljünk, űzzük el az esetleges szomorú gondolatokat.

- Fogadni mernék, hogy a legtöbb gyerek drága ajándékot kér tőled! Olyasmit, amire apunak, anyunak nem telik...

- Hát persze Ezek a tipikus óhajok. De bőven akad másféle kérés is. "A családunk örökké éljen!" "Múljon el minden betegség!" "Hozd

el nekem a telet!" "Vigyél el az északi sarkra, hadd lássam a rénszarvasokat!" - ilyen és ehhez hasonló mondatokat is a fülembe súgnak, megfogalmaznak a gyerekek, nem beszélve a mélyen a lelkembe hatoló kérésekről. Egy barna fürtös, nagycsoportos óvodás kislány például azt mondta: mindent odaadna azért, hogy cserébe hazavigyem három hónapja kórházban fekvő nagymamáját. Egy másik csöppség furcsa rajzot mutatott nekem: sok-sok kiszínezett szív közé egy üres szívet festett. Mint utóbb kiderült, ezzel akart ösztönözni, hogy két hónapja elköltözött apukáját vezéreljem" haza a családjához karácsonyra. Előfordult, hogy valaki a születésekor meghalt édesanyját kérte tőlem... Belefacsarodott a szívem.

De jönnek kamaszok, felnőttek, sőt öregek is itthonról és külföldről. Megosztani egy-egy nyomasztó titkot, beszélgetni egy jóízűt, feltárni egy szeletet a régmúltból. Ugyan kinek mesélhetnének, ha nem a Mikulásnak? A 81 éves Pista bácsi például 60 éve őrzött titkát osztotta meg velem, miután hosszasan a szemembe nézett, hogy meggyőződjön róla: tényleg bízhat-e bennem. Úgy vélte, igen. Szinte kiszakadt belőle, hogy réges-régen a saját bajtársa lőtt rá. Soha senkinek nem mondta ezt el, de végre letehette terhét a kuckómban, és megkönnyebbülten tért haza.

- Mivel hatsz a vendégeidre? A külsőddel? A hangoddal? A tekinteteddel? Vagy valami mással?

- Tudod, a tárnoki Mikulásporta, és benne a szanaszét elhelyezett mintegy ezer színes gömb eleve elvarázsolja az autóval, az Érdről a Mikulásjárattal vagy bármi mással érkezőket. A kuckómba betérő minden gyerek egyik kezét egy különleges harangjátékra helyezem, a másikat megfogom. A kicsi megszólaltatja a harangot - amelynek hangját soha nem feledi -, miközben gondolnia kell valamire. Azt szoktam mondani mindegyiküknek: "meséld el, mire vágysz és tégy is érte! Ha nagyon akarod, kívánságod teljesül!"

Ha egy csöppnyi reményt tudok megcsillantani az udvaron sürgő-forgó manók és tündérek segítségével hozzám érkezőknek, már nem volt hiábavaló az igyekezetem. Nos, ezért jöhettek több mint ezren 20 hazai településről és négy országból tavaly a tárnoki Mikulásportára, ezért kerülhetett 100 bejegyzés az emlékkönyvembe, 309 kívánság és fogadkozás a remény falára... S ezért hiszem, tudom, hogy nekem hivatásommá vált a Mikulás-lét.

Halló! Itt vagy még? Ajaj, a technika ördöge Csak azt akartam még mondani, hogy várlak...!