A halandóság megismerése - Nagy Bandó András-interjú
A halálfélelemmel egy előrehaladott stádiumban lévő betegnek éppúgy meg kell küzdenie, mint a kezelésekre a teljes gyógyulás reális reményével járó embereknek – előbb-utóbb pedig mindannyiunknak. Nagy Bandó András álszerénység nélkül jelenti ki: halni akar tanítani. Ezáltal pedig élni tanítani. Akár a végstádiumban is, mert akkor sem mindegy hogyan él az ember, s miként élnek a szerettei. Rákban meghalt bátyja ihletésére a Sosemvolt Toscana, majd a folytatás, a Vár rád Toscana regényeinek lapjain Halász Bódog, egy végstádiumba került író utolsó három hónapja elevenedik meg. A főhős sokszor elvetélt, ám újra várandós lányára tekintettel, egy hosszú utazás ürügyével elvonul a világ elől. Valójában már a betegágyon fekszik, s leendő unokájának ír múltról és jövőről. Az író azt mondja: beszéljünk a halálról, mert az az élettel „csomagban jár”, s mindenki álságos, aki ezt az igazságot tompítani akarja. Eleget tettünk felszólításának.
Nagy Bandó András – A két kötet között öt év telt el, ennyivel a valóságban is közelebb került a halálhoz.
– Ezt eddig nem gondoltam végig. Való igaz, ennyivel közelebb araszoltam életem végéhez. De: öt évet kipipálhatok, ez az öt év már zsebben van, ennyit éltem azóta, és ma is élek. Azon sokkal inkább elgondolkodtam, mennyit adott nekem ez a két kötet, s mennyit tanultam belőle, egyáltalán: tanultam-e? Ugyanúgy hatott-e rám is, mint az olvasóimra? Segített-e nekem is a "rákészülésben"? A Vár rád Toscana egyfajta lélekerősítő is: dolga, hogy erőt adjon az olvasóknak és az írónak is. Gyakran érzem úgy, hogy kiírtam magamból a félelmemet. Hogy mostantól nekem is Halász Bódoghoz hasonlóan, hozzá méltón meg kell felelnem, ha már őt "ilyennek" alkottam meg.
– Az orvost ma már törvény kötelezi a tájékoztatásra, de nem olyan rég volt még az idő, amikor dupla zárójelentések születtek: egy a betegnek a súlyos tüdőgyulladásról, egy pedig a háziorvosnak a végzetes tüdőrákról. Melyiket látja emberségesebbnek? Hiszen mindkét gyakorlat annak tartotta önmagát, egyik a hallgatás, a másik az őszinteség okán.
– Ez orvos és beteg között éppúgy közös döntés, együttes lépés, mint férfi és nő közötti megállapodás az abortuszról vagy arról, hogy "maradjon meg" a pici lény. Főhősöm akkor is kiharcolta volna az igazság tudását, ha történetem idején nem adott volna módot erre a törvény. Amikor rák nélkül közeledünk életünk végéhez, akkor is intézkedünk, elrendezünk, lezárunk. Ezt az írott paragrafus nélkül is adott emberi jogot sem orvos, sem törvény nem veheti el tőlünk. Én is Bódog vagyok. A fájó igazság is jobb a "fájdalommentes" (illetve annak gondolt) hazugságnál, áltatásnál, becsapásnál.
– Hacsak nem önmagunk sugalljuk a körülöttünk lévőknek: csapjatok be!
– Nekünk, halandóknak kell felnőnünk a halálhoz, halandóságunk fájó pillanatához, azaz megtanulni a szembenézést avval, amiről mindig is tudtunk. Eljön a nap, a perc, amikor meghalunk. Aki nem válik éretté a meghalásra, éppúgy kiszenved, legföljebb nem felnőtté lett halandóként.
Tanyáról jöttem, láttam a búcsúzásra készülő, halálba belenyugvó véneket. Véremben van a múltam. Mindig arról ábrándoztam, de hisz ezt veled is ezerszer átbeszéltük, jó lenne tudni, hogy mikor lesz vége. Hogy fölkészülhessek rá. Hogy ne érjen váratlanul, és legalább abból tudhassam, hogy mikor fejeződik be ez a nagy játék. Hogy hány év jutott nekem. Tudtam, hogy kibírhatatlanul fog fájni, hogy elviselhetetlen lesz a tudása, de mivel tudni akartam, lám, mégis elviselhetőnek láttatom. (Halász Bódog)
– Az őszinteségnek is vannak fokozatai.
– A kivizsgálások idején tiszta erőből erősítenünk kell mindenkit. Egy biztos diagnózis után viszont tilalom van a hazudozásra. Értelmetlen, és előbb-utóbb a beteg szól, hogy ne nevettessük ki magunkat, legyünk már végre őszinték. Azt hiszem, a jó orvos, az emberismerő gyógyító képes eldönteni, meddig menjen el, mit mondjon el, hogyan beszélje meg a páciensével. De: a halálra érett, gondolkodó ember ezekről már majdnem annyit tud, mint az orvos, aki tétovázik, mondja-e vagy ne. Mit mondjon, s mit hallgasson el. A doktornak úgy vélem, nem azt kell elmondania, hogy a betegének fájdalmai lesznek, sokkal inkább azt, hogy ha fájdalmai lennének, azokat igyekszik majd minimálisra csökkenteni. A meghalásba még csak beletörődik az ember, de a fájdalmat nemigen tűri és viseli el.
– És a jövőkép? Statisztikák vagy megérzés?
– A kilátások? Nehéz kérdés. Arról mindenképp beszélnie kell a doktornak, hogy gyógyítható állapotban van vagy sem a kór. El kell mondania, hogy a rák ellen még nincs tökéletes gyógyír, de szerencsés egybeesések esetén lehet esélye. Vagy: a műtét és a kezelések révén minden sansza megvan arra, hogy közösen legyőzzék a rákot. Az igazság minden esetben jobb és szerethetőbb, mint a mellébeszélés vagy a hazudozás. Hogy van, aki nehezen viseli el? Ritka, aki nem. De majd hozzáedződik. Ha addig nem érett meg a meghalásra, ekkor rákényszerül. Mindez rám is igaz, másképp jogosan orrolnának meg a kemény szavaimért.
Elfogadtam, talán már bele is nyugodtam. Bár nem, azt hiszem, ez így mégsem igaz, mert harcolok ellene. Szkanderezünk. Még most sem hiszem, hogy ő nyom le engem. Megpróbálok együtt élni vele. Amíg ő is akarja. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Azt mondtam magamnak, nem fogunk olyan túlvilágot kapni, amilyet megérdemlünk, csak olyat, amilyet elképzelünk magunknak. Az enyém félelemmentes. Tudomásul vettem, hogy orvosilag ő az erősebb, de én azt vallom, ő sem lehet erősebb az élni akarásomnál, bár az én erőm csak addig tart, amíg ő engedi. Ő diktál, de én akarok fölülemelkedni. Persze fogalmam sincs, meddig próbálkozhatok. Négy éve mondták, hogy három hónapom van, és azóta eltelt tizenhatszor három hónap. (Egy asszony a váróban)
