Ez az, ami nem oké, és amire minden szülőnek jobban oda kellene figyelnie
Senki sem tökéletes apa vagy anya - de elég jó még lehet!
Ma már önálló kategóriaként kezelik a gyermekbántalmazás formái között, mert hosszú a listája azoknak a maradandó testi és lelki sérüléseknek, amelyeket a rendszeres ordítozással okozhatunk. De vajon az is probléma, ha szeretjük, imádjuk, és csak időnként rákiabálunk?
A kiabálás egész biztosan sebet üt a gyerekek lelkén
Sokan gondolhatják, hogy túlzott elvárás az emelt hangnem kiiktatása a gyermeknevelésből. Pedig nem túlzás, és aki eléggé akarja, annak lehetséges.
Újkori tanács, hogy ne akarjunk tökéletes anyává vagy apává válni, mert senki sem az - legyen a cél az elég jó. Akit megérint ez a felfogás, annak nem kell magyarázni értékét. A trend viszont, a többi tabudöntéshez hasonlóan, veszélyt is rejt magában. Mert a mégoly káros határok átlépésével is határtalan térben találjuk magunkat, és könnyen eltévedünk.
Persze, hogy nincs olyan szülő a földön, aki soha nem emelte fel a hangját gyerekével szemben. De nem, nem oké, ha rendszeresen kiabálunk vele. És a kéthavonta is rendszeres, ha a gyerekkor egészét vesszük alapidőegységnek.
Akkor is bántalmazás, ha egyébként jól bánunk vele
Ha egy felnőtt kiabál a gyerekkel, az olyan szinten káros lehet a gyerek számára, mint a szexuális vagy fizikai abúzus – jelent meg a Gyermekbántalmazás és elhanyagolás című folyóiratban, 166 korábbi tanulmány összesített vizsgálatának eredményeként – adja hírül a CNN Health. A vizsgálatot a Words Matter nevű brit jótékonysági szervezet megbízásából az észak-karolinai Wingate Egyetem és a londoni University College kutatói végezték el.
A probléma megelőzésének érdekében a tanulmány szerzői a kiabálást önálló kategóriaként kezelik a gyermekbántalmazás formái között, ennek indokaként pedig élethosszig fennálló negatív hatását jelölik meg.
A lehetséges hatások sora
A felnőttek, például szülők, tanárok és edzők kiabálásának hatását vizsgáló kutatás több vizsgálati eredményt idéz, amelyek szerint a gyermekkori verbális bántalmazás tartós következményei mentális szorongásként, például depresszióként és haragként nyilvánulhatnak meg.
Hatással lehet a viselkedésre – okozhatja bűncselekmények elkövetését, szerhasználatot vagy egyéb visszaéléseket, és fizikai egészséget is károsíthat, többek között elhízás és tüdőbetegség formájában.
Pedig teljesen érthető lehet
Mentségek vannak. Kezdhetjük a sort saját gyerekkorunk traumáival, legyenek azok akár egyébként szeretetteljes légkörbe ágyazva – hiszen elég jó szüleink tettek ránk különböző viselkedési mintákkal terheket (csodás örökségük mellett), amelyeket ők is a családjukban kaptak, ahogyan nagyszüleink is, és tudjuk, hogy nem tudjuk, hol ered a csomag tartalma, mely minden generációval tovább terebélyesedik ilyen és olyan előjellel egyaránt.
Helyt kell állni a világban – karriert építeni (értsd akár: kenyeret venni meg gyógyszert), közben megfelelni a társnak, a családnak és önmagunknak – vagyis megbirkózni a krízisekkel, amelyeket nagybetűs emberi lehetőségeink mindezek melletti ki nem élése okoz. Rossz minták, frusztrációk, mindennapi stressz, sorolhatnánk. Hát ki ne kiabálna, sikítana, toporzékolna időnként, ha még a gyerek sem fogad szót?
Tegyük jóvá és lépjünk tovább
A Guardian pszichológus szerzője, Annabella Barbieri a jelenség hátterét, mint a megoldás egyik kulcsát említi. Azt tanácsolja, tudatosítsunk. Tekintsünk vissza a legutóbbi alkalomra például, és vegyük észre, hogy a gyerekkel való kiabálás valójában nem igazán a gyerekről szólt. Hanem mi mindenről?
Barbieri egy olvasói levél kapcsán konzultált a kérdésről Matthew Jenkinssel, a Bridge Foundation orvosigazgatójával, aki kiemelte, nincs tökéltes szülő. Így ahelyett, hogy túl sokáig és céltalanul őrlődnénk a hibánk okozta lekiismeretfurdalásban, tanuljunk belőle és lépjünk tovább.
A szakértők kiemelik, hogy a gyerektől bocsánatot kell kérni. Magyarázzuk el, hogy az agresszív indulat nem róla szólt. Ennek felszabadító hatását azonban csak akkor teremthetjük meg, ha képesek vagyunk változni, és nem folytatjuk rendszeresen a kiabálást, mert akkor súlytalanná válik exkuzálásunk.
Legyőzhető a késztetés? Nehéz, de lehetséges!
Mit lehet tenni a coaching eszközeivel? Helyezzük prioritási listánk élére, mert mellékesen csak nagyon keveseknek (sem) sikerül mélyen gyökerező viselkedési mintákon változtatni. (Ami automatikusan, vagy belátásunk ellenére jön, jó eséllyel mélyen gyökerezik.)
Tekerjük csumára a motivációt pozitív megközelítésből is – érezzük át, mennyire szeretjük gyerekünket, és hogy hozzá akarunk tenni a későbbi boldogságához, nem pedig elvenni belőle. Majd negatív oldalról is: higgyük el a szívünk mélyéig, hogy tényleg nagyon gáz rendszeresen kiabálni vele. (Csak nézzen rá egyszer ilyenkor az arcára, és leolvashatja róla, hogy mit tesz vele.)
Fordítsunk figyelmet a cél elérésére minden áldott nap, nem csak akkor, amikor bekövetkezik a kísértés. Ezzel keljünk, ezzel feküdjünk. Ha bármilyen spirituális eszközzel élünk, napi rendszerességgel állítsuk az ügy szolgálatába.
Amikor pedig eljön a kísértés órája, vagyis minden összejött a megfelelő idegállapotunkhoz, és még a gyerek is úgy viselkedik, ami számunkra adott pillanatban elviselhetetlennek tűnik, nyomjuk meg a Stop gombot, vagy legalább számoljunk el 10-ig. (Ezt mindenki csak úgy mondja, pedig TÉNYLEG érdemes elszámolni 10-ig! Persze nem azzal a gondolattal a háttérben, hogy „érjünk már a végére, hadd kiabáljak végre”.)
Ilyenkor a szülő a „síró gyerek”
Eric Berne amerikai pszichiáter kidolgozott egy tranzakcióanalízis (TA) nevű modellt, melyben különböző énállapotokat különített el. Mindannyian váltogatjuk ezeket, hol gyermek (síró vagy boldog), hol felnőtt, hol pedig szülői (szabályozó vagy gondoskodó) énállapotban vagyunk.
Amikor elborít bennünket a düh gyermekünk iránt, valójában síró gyerek énállapotban vagyunk. Az ilyen állapotban lévő emberrel pedig nem lehet konstruktívan beszélni.
- Mit lehet tenni?
- Ki kell hozni őt onnan, ezt pedig empátia adásával tehetjük meg.
- Ha elképzeljük a szituációt, mit látunk?
Ott van az éppen számunkra idegesítően viselkedő gyerekünk és mi magunk. Tehát magunknak kell megadni a magunk számára az együttérzést. Ismerjük el, hogy az adott szituáció nehéz számunkra, fogalmazzuk meg magunknak a bennünk dúló érzéseket, és ítélkezésmentesen fogadjuk el, hogy mindez feltámadt bennünk. Ezzel időt is nyerünk. És aztán térjünk át a gyermekünkre, és érezzünk együtt vele is.
- Neki mire lenne szüksége?
- És nekünk?
Adjuk meg a gyereknek, amire neki szüksége van, mert ő az, aki függ tőlünk és nem fordítva, de ne felejtsük el azt sem, saját magunkat mivel tölthetnénk fel, akár késleltetve szükségleteink kielégítését. Amikor síró gyerek énállapotban vagyunk, egy ötéves fejével gondolkozunk, ezért hisszük azt az adott pillanatban, hogy jogunk vagy kötelességünk kiabálni gyerekünkkel.
Szélcsendben szálazzuk szét az egészet
Ássunk magunkban kicsit mélyebbre. Elemezzük, hogy honnan jön bennünk a kiabálás, milyen személyes hiedelmünk alapján tartjuk megengedhetőnek, milyen mondatok születnek a fejünkben, milyen érzések kerítenek a hatalmukba, és ezek az érzések honnan erednek valójában.
Mick Cope, egy népszerű coaching modell, a 7C szerzője megfogalmazása szerint a Szív, a Fej és a Kéz, vagyis érzéseink, gondolataink és tetteink egymást gerjesztő körforgásban vannak. Történik velünkvalami, ami szül egy érzést, amiből következik egy gondolat, ami miatt megtesszük azt, amit nem szerettünk volna. Vagy az érzés szül gondolatot, amiből aztán következik a tett.
Ezt lekövetve megérthetjük, mi zajlik le bennünk pontosan, amikor belecsúszunk abba a viselkedésbe, amit el szeretnénk hagyni. Ha megpróbáljuk mindezt tudatosan tetten érni, azzal egyrészt önmagában kicsit helyzeten kívülre jutunk, másrészt ráébredhetünk arra, hogy nyakon csípve magunkat a folyamat közepén, akár meg is állíthatjuk azt, és más irányba terelhetjük az eseményeket. De rácsodálkozhatunk arra is, hogy milyen gondolatok hangzanak el bennünk. Jelen esetben lehetnek ilyenek: „Na, ez már mindennek a határa!” vagy „Mi lesz belőle, ha ezt hagyom?”.
Technika a folyamat leállítására
Szintén Mick Cope találmánya a fentebb már említett Stop gomb, vagy eredeti megfogalmazás szerint a Megszakítás Gomb modellje. Ez a módszer több lépcsőfokból álló egésznek tekinti az eseménysorozatot, a(z esetünkben) kiabálást megelőző helyzet
- az „Előtte” stádium,
- ezt követi az „Emelkedés”,
- a csúcson van maga a „Nem kívánatos helyzet”, vagyis mogorva arccal kiengedjük a hangunkat,
- majd a „Lefelé csúszás”
- és a „Vége” jönnek a sorban, utóbbi a lelkiismeretfurdalást jelenti, ami elborít bennünket, és ami nem a tanulságok levonására, hanem értelmetlen önmarcangolásra késztethet.
A feladat, hogy tekintsük át a velünk történt eseményeket ebben a sorrendben. Akár le is rajzolhatjuk a felfelé, majd lefelé tartó görbét, és bejelölhetjük az állomásokat. Arra kell törekedni, hogy valahol a görbén nyomjuk meg a Megszakítás gombot, vagyis lépjünk ki abból a pszichés sablonból, amit bejárunk ilyenkor.
Ez kezdetben valószínűleg az 5-ös pontnál, az egész végénél lesz, ami természetes. El lehet határozni, hogy legközelebb a 4-es pontnál állunk meg. A cél pedig az, hogy az Emelkedésnél tudatosítsuk, hogy miben vagyunk, és állítsuk le magunkat. Ez a folyamat segít ráébrednünk, hogy magunk választjuk meg a reakcióinkat. A modell mélyen berögzült szokásoknál és bármilyen mértékű függőségnél is sokat segíthet.
A gyereknek konkrétan mi vagyunk az Isten, és amit teszünk vele, az a lelke közepébe hatol (és maradhat ott örökre). Nincs eszköze velünk szemben, amellyel védhetné magát. Nekünk kell őt megóvni, nem csak a „kinti világban szaladgáló pszichopatáktól”, saját magunktól is.
Szerző: Radnai Anna, újságíró, coach
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a Twitter-en, Tiktok-on is!
Hogyan találjuk meg a hangot kamasz gyerekünkkel? Íme 11 tipp
