Gyerekszerelem... (mit tegyünk? - és mit ne?)

Szerelmes a gyermekünk...! Minden szülő előbb vagy utóbb szembesül azzal a ténnyel, hogy a gyermeke nem csak őt szereti, hanem szerelmes lesz valakibe. Már az óvodában elkezdődik az a folyamat, amikor két kisgyermekben felüti a fejét a felismerés, hogy van olyan társa, akit bizony sokkal jobban kedvel a többieknél, akivel szívesebben játszik, és akit megszeretett. Mivel a gyermekek még kicsik ahhoz, hogy pontosan felismerjék az érzéseiket, de már ismerik azt a szót, hogy "szerelem", bátran használják a kapcsolatuk és az érzéseik kifejezésére. Fontos, hogy ilyenkor a felnőttek hogyan reagálnak.

Mit tehet a szülő?

A legfontosabb, hogy ne nevesse ki a gyermekét, ne gúnyolja, ne bagatellizálja a gyermeke érzéseit! Még akkor se tegye, ha esetleg naponta változik a csemetéje véleménye, egyszer ebbe szerelmes, máskor abba, vagy ha a szülő érzékeli, csak azért használja ezt a szót a gyermeke, mert még nem tud jobbat.

Általában a felnőttek azt gondolják, hogy a gyermekszerelem nem komoly, aranyos és megmosolyogni való érzelem, és csak ideig-óráig tart. Ám még a gyermekszerelem is tud különösen mély és őszinte lenni, és legalább olyan fájdalommal járhat, ha véget ér, mint a felnőtt szerelem.

A legrosszabb, amit ilyenkor mondhatunk a gyermekünknek, hogy nevetséges, amit érez, és butaság, hogy fáj neki. Sose faggassuk a gyermekünket, ne kérjük tőle, hogy részletesen számoljon be mindenről, de ha úgy érezzük, szívesen elmondaná, amit érez, hallgassuk meg és vegyük mindig komolyan!

Egy szerelmes kisgyermek nagyon boldog tud lenni, ha azt érzi, szeret valakit, aki viszontszereti. Örüljünk annak, ha gyermekünk boldog, és támogassuk abban, hogy mélyüljön a gyerekek között a kapcsolat! Adjunk lehetőséget arra, hogy találkozzanak, hogy sokat játszanak együtt, hogy sok közös élményük legyen: egyszóval, hogy tartalmassá váljon a kapcsolatuk.

Ne kritizáljuk a gyermekünk "választottját", még akkor sem, ha mi pontosan látjuk - vagy azt gondoljuk, hogy pontosan tudjuk -, mi a probléma vele vagy a családjával. Ha ezt tesszük, a gyermekünk két tűz közé kerül, hiszen nekünk is meg akar felelni, ugyanakkor a kis társát is szereti. Másrészt így azt érezheti, őt magát sem fogadjuk el, nem tiszteljük az érzéseit, hanem befolyásolni akarjuk.

Ne felejtsük el, hogy mindezek az érzések és reakciók már a későbbi párkapcsolatok csírái, hiszen ekkor tanulja meg a kisgyermek, hogyan kell részt venni egy általa kiválasztott kapcsolatban, mit kell tennie azért, hogy a másik is szeresse, milyen adok-kapok egyensúly szükséges ahhoz, hogy a kapcsolat jól működjön, és mindkét fél szívesen benne maradjon.

Inkább a kapcsolat minőségében és az elmélyülésében segítsünk, ne szexualizáljuk az érzéseiket. Ez annyit jelent, hogy ne azt firtassuk például, csókolóztak-e már, vagy milyen szexi a kislány vagy kisfiú, aki tetszik nekik, hanem arról kérdezzük, mit szoktak játszani, mit szeret a másikban stb.

Beszélgessünk a gyermekünkkel, de arra ügyeljünk, hogy mindig az életkorának megfelelő szinten! Nem szerencsés, ha olyan, felnőttek életében jelen lévő érzéseket, és szavakat használunk, amelyeket ő még nem ért. Előfordulhat, hogy a szülő zokon veszi, hogy már nem csak ő a gyermek intim érzéseink a tárgya, és tudatosan, vagy öntudatlanul versengeni kezd a gyermeke "szerelmeivel". Esetleg megsértődik, és azt mondja: "Hát már nem is engem szeretsz?" Vagy csak egyszerűen elszomorodik, és ezt látva a gyermekének esetleg bűntudata lesz, és azt érzi, nem helyes, ha a kortársaival keresi a kapcsolatot.

Tiszteljük meg a gyermekünket azzal, hogy minden közlését bizalmasan kezeljük! Ez annyit jelent, hogy nagyobb társaságban, családi összejöveteleknél ne kezdjünk el fennhangon arról mesélni, hogy van ám már egy szerelme a gyermekünknek, és milyen aranyosak együtt. Ezzel csak azt érjük el, hogy legközelebb semmit sem fog elmondani nekünk, mert nem tudhatja, kinek mondjuk tovább az ő kis intim érzéseit.

Mindig lehet a felnőtt társaságban olyan tapintatlan ember, aki kineveti vagy megmosolyogja ezért, és ezzel csak a gyermek szégyenérzete és a bizalmatlansága fog növekedni. Sok felnőtt az élete végéig viseli annak a terhét, hogy a szülei nem örültek - nem tudnak örülni - annak, ha valaki máshoz kezd el igazán kötődni, mert a szülők bűntudatot keltenek benne emiatt.

Ha csalódik a gyermekünk

Megtörténhet, hogy gyermekünk egyik nap sírva és nagyon szomorúan jön haza, mert "szakítottak" vele, vagy a legjobb barátja, barátnője már mással barátkozik, mást szeret. Itt is elsősorban az a legfontosabb, hogy vegyük komolyan az érzéseit. Ne mondjuk azt, hogy: "Ugyan már, nem olyan nagy ügy az egész" vagy "Nem kell ezért sírni, gyere inkább játszani!" Ha ezt tesszük, gyermekünk azt fogja érezni, hogy az ő érzései nem igaziak, nem is fontosak, és felnőttként sem tudja majd a saját érzéseit komolyan venni.

Vigasztaljuk, értsük meg, hogy fáj neki az, ami történt, és beszélgessünk vele, hogy ő is megértse, mi történt valójában. Ne gondoljuk azt, hogy pusztán azért, mert a mi gyermekünk, ő nem tehet semmiről se, és csak a másik a rossz, a gonosz. Lehet, hogy az ő viselkedése váltotta ki azt, hogy felfordultak tőle, csak ő még nem tudja, hogy mit válthat ki másokból.

Mondhatjuk azt, hogy: "Lehet, hogy azért barátkozik mással a másik kisgyerek, mert több közös játékuk van, esetleg, mert Te nem osztottad meg vele a játékodat." Arra feltétlenül ügyeljünk, hogy kizárólag olyat mondjunk, ami valóban életszerű és reális, ne pedig olyat, amit csak mi találunk ki.