A gyerek a hibás - vagy a szülő?

Könnyű ráfogni a rosszalkodó gyerekekre, hogy problémások, pedig a visszahúzódó, csendes gyermekre legalább ugyanannyira fel kellene figyelni. Ki a felelős?

Első nap az iskolában – vajon hogyan éli meg gyermekünk ezt az óriási változást a korábbi évek szabadsága után? Eddig csak játszani kellett, amit akkor kezdett el és akkor hagyott abba, amikor csak szerette volna, minimális keretek közé szorítva. Az iskola kezdetével azonban új, eddig ismeretlen kötelezettségek is megjelennek, és ezt nem minden gyermek fogadja könnyen.

Először is: már nem lehet akkor felállni és odébbmenni egy másik játékért, amikor az előzőt már megunta, a 45 percet ki kell várni. Másodszor: ha nem kapnak már az első naptól kezdve házi feladatot, akkor is szükség van valamiféle felkészülésre a másnaphoz, például a szükséges tanszerek bekészítésével. Ez kötelező tevékenység, tehát megint csak felelősséget zúdít a kis nebulóra.

Ezért nagyon nagy jelentősége van, amikor a gyermekpszichológus megvizsgálja a nagycsoportos gyereket, hogy eldöntse, mentálisan is megérett-e az iskolakezdésre. Ha a szakember úgy ítéli meg, hogy nem egyértelműen érett vagy egyértelműen éretlen az iskolával járó szabályokhoz, akkor a szülőre hárul a döntés terhe. Ilyenkor érthető, ha a gyermekére büszke anya vagy apa felháborodik: "Még hogy az én gyerekem éretlen lenne? Az iskolapadban a helye!" De jó-e az a gyereknek, ha még nem kész a kötöttségekre, és a saját presztízsünk megőrzése miatt mégis rákényszerítjük a szigorú elvárásokat, a felelősséget?

Jellemzően két véglet alakul ki az ilyen gyerekek viselkedésében. Az egyik típus agresszióval reagál a beilleszkedési nehézségekre, rosszul érzi magát a padban, nem bír egy helyben maradni óra végéig, és ezzel nemcsak saját figyelme kalandozik el, de idegesíti a tanítót és zavarja a többi kisdiákot is. A másik véglet a látszólag "rendes" gyerek, aki mindig csendes, meghúzódik, sosincs vele gond, a kiosztott feladatokat gondosan elvégzi, de a szükséges minimumnál többet sosem szól és nem is nagyon barátkozik. Az ő esetében a bezárkózás fogja gátolni a fejlődést, tehát rá épp ezért kell figyelmet fordítani.

Mindkét esetben ha a szülővel egyetértve úgy dönt az óvodai pszichológus, hogy egy évig még engedik "gyereknek maradni" a lurkót, szinte biztos, hogy addigra összeszedi azt a komolyságot, amivel már felkészülten és bölcsen vághat neki a sokszor másfél, két évtizedes útnak, amit úgy hívunk: iskola. Nem a sikertelenség lesz az első élménye az új helyen, és ez többet ér annál, mint az a kérdés, mikor tette be a lábát az iskolába.

Intő jel, ha egy jól kezelhető, kellően nyitott, okos gyereknek hirtelen megváltozik a viselkedése, agresszív vagy visszahúzódó lesz, esetleg az eredményei is romlanak. Ilyenkor szinte minden esetben valami környezeti hatást próbál feldolgozni, költözés, válás, egyéb változás – legyünk hát megértők és odafigyelők! A gyermek reakciói ugyanis valójában válaszok az őt ért hatásokra, csak nem mindig tudja kimondani, talán maga sem veszi észre, hogy mi zavarja őt, de ösztönösen próbálja feldolgozni.

A kulcs tehát ezúttal is a sok beszélgetés, a közös programok, a figyelem éreztetése. És ne feledjük: az iskolából érkező tanári megrovás vagy intő valójában nem büntetés, hanem figyelmeztetés, ne bántsuk hát ilyenkor a gyermeket, hanem derítsük ki a renitens viselkedés hátterét és tegyünk róla, hogy legközelebb ne ismétlődjön meg!