Szponzorált tartalom
Ezeket ne mondjuk egy depressziósnak – mutatjuk, mely mondatok segíthetnek
A nehéz érzések nemcsak a depresszióban szenvedő beteget viselik meg, hanem a környezetében lévőknek is megterhelőek lehetnek. Nem csoda, ha zavarban vagyunk azzal kapcsolatban, mit mondjunk és mit ne, ha egy családtagunk, ismerősük hangulatzavarral küzd. Mutatjuk, mely mondatok árthatnak és melyek segíthetnek.
Ne adjunk tanácsot! Mindannyian voltunk hosszabb-rövidebb ideig rosszkedvűek, borúlátóak, mégis őrizkedjünk attól, hogy tanácsokkal lássuk el azt, aki éppen hangulatzavarral küzd! Remek, ha nekünk jót tett a sport, a szolárium vagy valamilyen relaxációs módszer, és az is érthető, hogy segíteni szeretnénk, a jó szándékkal azonban pont az ellenkező hatást érhetjük el. „Sok kéretlen tanácsot kaptam, amikor rosszul voltam. Tudom, hogy segíteni szerettek volna, de én elutasítva éreztem magam, és csak még magányosabbá váltam. Tanácsok helyett arra lett volna szükségem, hogy beszélhessek az engem nyomasztó érzésekről.” (Katalin, 33)
Ne kicsinyítsük a problémáját! A depresszió valódi testi-lelki szenvedést okoz annak, aki átéli. Elképzelni sem tudjuk, mi zajlik le a másik ember lelkében, hiszen a megélések teljesen egyéniek, és mindenkinél más motívumok lehetnek a hangsúlyosak. A „tudom, mit érzel” kezdetű mondatok épp ezért érvénytelenek. Olyat se mondjunk, hogy „ne aggódj, majd jobb lesz, erős vagy, túlleszel rajta”, hiszen a depresszióval küzdő pont erősnek, tettre késznek nem érzi magát. A „csak ki kellene mozdulnod, és kevésbé sajnálnod magad” típusú bölcsességek pedig valódi tőrként hasíthatnak a depresszióval küzdő szívébe, hiszen olyasmiért vonják felelősségre, amiről egyáltalán nem tehet. Az is rendben van, ha nem tudunk mit mondani: ilyenkor inkább ne is mondjunk semmit!
Ne haragudjunk rá! Rosszul eshet, ha a lehangoltsággal küzdő családtagunk, barátunk kerül bennünket, lemondja a közös programokat, esetleg ingerült, türelmetlen velünk. Próbáljunk meg a helyzetre haragudni, és ne rá! Tudatosítsuk magunkban, hogy nem szánt szándékkal bánt minket, és ő is szenved ettől a helyzettől. Biztosítsuk arról, hogy tudjuk, térre és időre van szüksége, és bármikor számíthat ránk.
Kerüljük a toxikus pozitivitást! Egy lelkileg egészséges embernek is frusztráló lehet, hogy mindig kicsattanóan boldognak kellene mutatnia magát. Hát még annak, aki rosszul van, és pillanatnyilag semmi sem áll tőle távolabb, mint a pozitív gondolkodás! A „Fel a fejjel!” típusú motivációs mondatok helyett jobb ezt mondani: „Lehet, hogy most nem így látod, de minden jóra fog fordulni.”
A felsorolt bátorítások, tanácsok helyett inkább a következő szempontokat tartsuk szem előtt, amikor a tartósan lehangolt ismerősünkkel, szerettünkkel beszélgetünk:
Éreztessük vele, hogy ott vagyunk mellette! Az egyre jobban magába forduló embernek arra van a legnagyobb szüksége, hogy tudja: van valaki, akire számíthat. Ezen nem feltétlenül csak a személyes jelenlétet értjük. Már egy-egy írott üzenet is jóleshet a másiknak, amire nem kell azonnal válaszolnia.
Hallgassuk meg! Tanácsok, ítélkezés és saját történeteink megosztása nélkül, egyszerűen csak legyünk ott nyitott szívvel mellette, hogy nyugodtan feltárhassa a nehéz érzéseit. Nem biztos, hogy érteni fogjuk a küzdelmeit, de már az jóleshet neki, ha őszintén érdeklődünk iránta, és meghallgatjuk anélkül, hogy félbeszakítanánk.
Ismerjük el az érzéseit! Sokszor nincs semmilyen kimutatható oka annak, ha beborul az ember lelkében az ég. Ez felerősítheti az önvád pusztító érzését: depressziósan úgy érezhetjük, hibásak vagyunk, nem szabadna azt éreznünk, amit érzünk. Nagy megkönnyebbülést adhat a hangulatzavarral küzdőnek, ha tudja: nem utasítják el a rossz érzései miatt. A következő megfogalmazás segíthet ezt egyszerűen kifejezni: „Ez most nagyon nehéz lehet neked. Szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám.”
Ezt szeretem benned… A depressziós állapotban az ember saját magát is nagyon negatívan láthatja. Egy-egy közös kép, emlék felidézése jóleshet neki – a szerethető tulajdonságok kiemelése segíthet újraépíteni a megsérült énképet.
Keressük akkor is, ha ő soha nem keres minket! Sokszor félünk felhívni azt az ismerősünket, akiről tudjuk, hogy nincs jól, mert nem akarjuk őt terhelni, faggatni. Sokszor mi magunk is bizonytalanok vagyunk, mit kérdezzünk tőle, nem bántja-e majd őt a jelentkezésünk. Ne aggódjunk: az őszinte érdeklődésből fakadó „Hogy vagy?”-nak még a legsötétebb napokon is helye van!
