Detektívtörténet: Az AIDS eredete nyomában
Történetünk nagyjából 1921 környékén kezdődik valahol a kameruni Sanaga folyó és a Kongó folyónak az egykori belga-kongói szakasza között. Szereplői között találunk csimpánzokat és más majmokat, vadászokat és mészárosokat, fecskendőket és vérplazma-kereskedőket, valamint ördögi gyarmatosító törvényhozókat és a legjobb szándékú, finom európai orvosokat...
Főszereplője egy vírus, amely - minden valószínűség ellenére - úgy tűnik, hogy egy, a közép-afrikai esőerdőben élő emberszabású majom adománya volt egy haiti hivatalnok számára, aki Zaire-ból tért haza. Ezután feltűnik néhány tucat férfi között bizonyos kaliforniai melegbárokban, szinte észrevétlenül. Majd hatvan év múlva elkezdődik főszereplőnk nagy utazása.
A vírusrégész
Az AIDS-ről szóló legtöbb munka 1981-ben kezdődik, amikor hirtelen amerikai meleg férfiak haltak meg egy különös tüdőgyulladás következtében. A közelmúltban megjelent The Origins of AIDS (Az AIDS eredete) című, Jacques Pépin, a kanadai Sherbrooke Egyetem infektológiai szakértője által írott könyv azonban ennél távolabbra tekint.
Pépin átrostálta a betegségről megjelent tanulmányok tömegét, hozzátette saját epidemiológiai tudását és egy afrikai kórházban szerzett tapasztalatait, valamint idős afrikaiak vérével folytatott vizsgálatait, majd évekig kutakodott az egykori európai gyarmatosítók feljegyzései között a levéltárakban. Mindezt azért, hogy feltérképezze a vírus legvalószínűbb útját azokban az években, amikor még szinte semmi nyomot sem hagyott maga után.
Sajátos nyomozás, meglepő tények
AIDS - a félelem négy betűje
Történelmi nyomozás egy rejtélyes betegség után - Orvos-detektív az AIDS nyomában
Erő a vérben
Bűnösök és közvetítők
És ezzel megkezdődött az AIDS modern kori története...
1900-tól lassacskán haladva a kutató felfejti, hogyan vezetett a belga és francia gyarmatpolitika a minden képzeletet felülmúlóan kellemetlen eseményhez: egy törékeny, a csimpánzok kis csoportját megfertőző vírusnak jó pár vadász vérébe jutásához, akiknek egyike eljuttatta azt számos csomópontba - betegségmegelőző mozgalmakhoz, vöröslámpás negyedekbe, egy haiti vérellátó központba és a melegturizmus berkeibe. Ezen csomópontok nélkül a vírus nem lett volna az, ami: ijesztő vándor a 62 millió élő és már elhunyt áldozatból rakott halom tetején. A nyolcvanas évek közepén Pépin fiatal orvosként Niokiban - amely egykor Belga-Kongóhoz, majd később Zaire-hoz, manapság pedig a Kongói Demokratikus Köztársasághoz tartozik - küzdött az álomkórjárvány ellen. Ekkor az AIDS ismeretlen volt Afrikában, de a kutatóorvos munkája olyan nyomokkal szolgált, amelyek később sok segítséget jelentettek a nyomozásban. Ahogy könyvében írja, visszatekintve tudtán kívül talán megfertőzhette néhány betegét. Ideális körülmények között ugyanis a Niokiban használt üvegfecskendőket a kórház autoklávjában (nagy nyomású gőzzel működtetett sterilizáló készülék) csírátlanították. A sűrű áramkimaradások miatt azonban a nővérek gyakorta kénytelenek voltak egyszerűen kifőzni azokat. "És én bizony nem sok figyelmet fordítottam arra, hogy mennyi ideig forralják az eszközöket" - mondta The New York Timesnak. Később Bissau-Guineában kutatta a nehezebben átadható, enyhébb betegséget okozó HIV-2 vírust, amelynek fertőzöttjei akár évtizedeken át élhetnek. Megfigyelte, hogy ebben főképpen idősebb személyek betegszenek meg, így arra következtetett, hogy a vírusnak e formája kihalófélben van. Elmélete szerint ha a fiatalok közötti szexuális úton történő fertőzés nem állt a vírus rendelkezésére, akkor korábban kellett találjon más lehetőségeket. Ezt bizonyítja széles körű elterjedtsége az idősebb korosztályban. A kutató a gyarmatosítók orvosainak a szifilisz, a framboesia, a lepra, a tbc és más betegségek ellen a hatvanas években bekövetkezett függetlenedésig folytatott hadjáratait gyanúsította. 2005-ben Pépin terepkutatásba kezdett: 55 évesnél idősebb afrikaiak vérét elemezte, és kimutatta, hogy azok, akiket fiatal korukban gyakran injekcióztak vagy rituális körülmetélésen estek át - amelynek során a kisfiúkat sokszor ugyanazzal az eszközzel vágták meg -, nem ritkán hordoznak hepatitisz C és HTLV (egy, a HIV-hez hasonlóan a csimpánzokból származó, de veszélytelen vírus) elleni antitesteket. Ez a bizonyíték arra, hogy a vírusok terjesztéséért a vér és a fecskendők a felelősek. Afrikai és afrikaiakat kezelő európai kórházakból származó vér- és szövetminták - közülük egyesek az 50-es évekből származnak - megrajzolják az AIDS típusainak meglepően komplex térképét. Az AIDS a csimpánzok egyik, természetes körülmények között kizárólag a Sanaga és Kongó folyók között honos alfajából (Pan troglodytes troglodytes) származik. Keveréke a kisebb, a csimpánzok számára zsákmányállatul szolgáló majmokat - mangábékat és más cerkófféléket - fertőző vírusoknak. A párizsi, marseilles-i, brüsszeli, lisszaboni és londoni gyarmati levéltárakban Pépin egészen 1909-ig visszamenően tanulmányozott kórházi feljegyzéseket, amelyek afrikai prostituáltak nemibetegség-vizsgálatait rögzítették. A prostitúcióról, poligámiáról szóló újságcikkek tengerén rágta át magát. A következőket szűrte le a vírus vándorlásáról: a természetben az érintett csimpánzpopulációnak mindössze hat százaléka fertőződik meg; egy-egy csoportban minden nőstény számos hímmel párosodik, de a csoporton kívüli hímekkel való párosodás igen ritka, így a legtöbb kolónia egészséges, míg néhány erősen fertőzött. A HIV-1 vírus négy genetikai típusa (M, N, O és P) azt mutatja, hogy a csimpánzról emberre történő "ugrás" legalább négy alkalommal következett be. Ám az M típus okozza az emberi fertőzések több mint 99 százalékát. Vajon miért ez az egy terjedt el? Molekuláris időmeghatározás szerint az M vírus valamikor 1921-ben került kapcsolatba az emberrel. A csimpánzok túlságosan nagyok és fürgék ahhoz, hogy lőfegyverek nélkül vadászni lehetne rájuk. Ez pedig a 20. századig majdnem teljes mértékben a fehérek privilégiuma volt. A gyarmati idők népszámlálási adataiból, a modern "bozóthúsvadászatról" készült felmérésekből és a nem steril tűk által megsebesített nővérek fertőzöttségi arányaiból Pépin arra következtetett, hogy a húszas évek elején legfeljebb 1350 vadász kerülhetett kapcsolatba az érintett csimpánzcsoport vérével. Az állatoknak csak hat százalékuk - körülbelül 80 példány - lehetett fertőzött, és a sebesült vadászoknak kevesebb mint négy százaléka kaphatta el a vírust. Ennek alapján maximum három vadász betegedhetett meg. Tekintettel arra, hogy a szexuális úton történő vírusterjedés mennyire kis hatásfokú, három - vagy akár tucatnyi - vadásztól nem származhat a mai több tízmillió eset. Pépin szerint szükség lehetett valamiféle erősítő effektusra. A heroinfüggők körében Olaszországban, New Yorkban, Edinburgh-ban és Bangkokban végzett kutatások azt bizonyítják, hogy a vér által közvetített fertőzés tízszer hatékonyabb. Az 1920-as években a gyárilag készült üvegfecskendők vették át a sokkal drágább, szájjal fúvottak helyét, egyidejűleg a belgák és franciák számos fertőző betegséggel szemben vették fel a harcot gyarmataikon - nem merő szívjóságból, hanem hogy tömeges védettséget biztosítsanak a fehéreknek. Az érintett bennszülöttek életük során akár háromszáz oltást is kaphattak. Ezen az úton azonban különböző betegségek terjedhettek el: például egy bilharzia (vérmételyféle által okozott trópusi betegség) ellen folytatott hadjárat, amely a nyolcvanas években fejeződött be, a beoltottak felében hepatitisz C-fertőzést okozott. Ily módon már egy M típusú HIV-vel fertőzött vadász könnyen több tucatnyi áldozatnak adhatta tovább a vírust. A következő kapocs valószínűleg Haiti. Az ENSZ külföldről toborzott hivatalnokokat és tanárokat, hogy Kongóban dolgozzanak. A felhívásra nagyjából 4500 haiti szakember jelentkezett. Mindannyian feketék, jól képzettek, francia ajkúak, akik boldogok voltak, hogy többet kereshetnek, mint hazájukban. Pépin könyve szerint az AIDS valamiféleképpen átkelt az Atlanti-óceánon mindösszesen egy haiti személy közvetítésével. A molekuláris időmeghatározás alapján a karibi szigetországot nagyjából 1966-ban érhette el a HIV. Ezen a ponton a tanulmány ismét megemlíti a pusztán szexuális úton történő fertőződés matematikai lehetetlenségét, és rámutat egy újabb erősítő szükségességére. Pépin hite szerint a bűnös a port-au-prince-i Hemo-Caribbean nevű vérplazmaállomás lehetett, amely 1971-72-ben működött, és hírhedt volt a szerény higiéniai viszonyairól. A vérplazmaközpont a levett vért átforgatja, és a vörösvérsejteket visszajuttatja a donorokba. Ha nem használnak friss csöveket a művelethez minden egyes páciens esetében, akkor a fertőzés továbbterjed. A hanyag vérplazmaműveletek később számos AIDS-járványt okoztak Mexikóban, Spanyolországban, Indiában és - a leghírhedtebbet - Kínában, ahol 250 ezer donor fertőződött meg. A Hemo-Caribbean közel hatmillió liter plazmát szállított az Egyesült Államokba havonta. Ezen felül Haiti volt a meleg szexturizmus egyik kedvelt célállomása. A nyolcvanas évek elején a HIV B alcsoportja által fertőződött homoszexuálisok és vérzékenységben szenvedők haltak meg, ez pedig azt sugallja, hogy a vírus mindkét utat "igénybe vette" a transzatlanti utazáshoz.
