1848-49: a kolera és a fertőzések többeket öltek meg mint a puskagolyó
Mi várt azokra a katonákra, akik megsebesültek? Tényleg a puskalövés, kardvágás okozta sebektől kellett a legjobban félniük, vagy inkább a kolerától és nemibajtól?
Annak ellenére, hogy a 19. század második felében Magyarországon nem volt sem elegendő orvos, sem pedig elég kórház (pontosabban, rendkívül nagy volt a különbség a nagyvárosok és a vidék ellátottsága között), a forradalom és szabadságharc idején a katonai ellátást igen hatékonyan, a legkorszerűbb elveket is figyelembe véve szervezték meg.
Bár a katonai és a polgári orvoslást különválasztották, elengedhetetlen volt az együttműködésük, és az állandó vagy ideiglenes kórházakban is gyakran civil orvosok dolgoztak.
Ellátás a harctéren
Az orvosok munkáját egészségügyi képzettség nélküli ápolók (sokszor maguk is lábadozó honvédek) segítették, de egyedülálló módon 1849-től nőket is bevonták a munkába. De mi történhetett egy sebesült katonával addig, míg el nem jutott a kórházba?
A harctéri sebesülések ellátásának története egyidős magának a háborúknak a történetével, és a harctéri tapasztalatok nagy hatással voltak a civil gyógyászatra, például a traumatológiára is. Az orvosoknak egyrészt lépést kellett tartaniuk a haditechnika fejlődésével (hiszen máshogy kell ellátni egy lőtt és egy vágott sebet), de arra is megoldást kellett találniuk, hogy minél gyorsabban eljussanak a sebesültekhez.
A 19. században már a csataterekhez közel álltak fel az első harctéri "kórházak", ez pedig jelentős mértékben lerövidítette azt az időt, míg a sebesült ellátáshoz jutott. Ezeket a mozgó kórházakat szekereken vitték a hadtest után, de a működésében nagy szerepe volt a helyi, polgári orvosoknak.
Betegszállítás: szekéren vagy gyalog
A hosszabb gyógyulást igénylők innen kerültek a nagyobb városokban működő, állandó vagy ideiglenes kórházakba. Csatáról csatára változott, hogy hány sebesültről kellett gondoskodni: volt, ahol alig 20-40 katona sebesült meg, de olyan is, hogy 1000 honvédet kellett ellátni. Néhány ütközetről maradt fenn részletesebb jelentés, ezekből kiderül, hogy a lábat, illetve a karokat érő sebesülések aránya volt a legnagyobb.
A zászlóalj-közápolóhelyen (vagyis a csata helyszínéhez közeli ideiglenes kórházban) csak a legsürgősebb beavatkozásokat végezték el, gyógyszerelésre ritkán volt idő. A tábori kórházakban azonban már altatásos műtéteket is végeztek, kloroform és éter segítségével.
Az ápolóhelyeken általában csak a vérzést csillapították, ideiglenes kötést helyeztek fel, sínbe tették a törött csontot (amennyiben lehetett), tiszta vágott sebeknél pedig összevarrták a sebet. A könnyebb sebesültek gyalog mentek tovább a kórházba, a súlyosabb sérülteket szekéren vitték, a "fő kötöző helyre" vagy közvetlenül a kórházba.
Adományból jött a kötszer
A harctéren szolgálatot teljesítő orvosoknak gondosan mérlegelni kellett, mely sérüléseket hogyan láttak el, melyiknél volt szükséges az azonnali beavatkozás, illetve mely esetekben volt célszerűbb a kórházban ellátni a sebesültet. Mint Lumniczer Sándor 1849-ben kiadott honvédseborvosi könyvében írja: "...golyó kivétele rögtön sebzés után könnyebb és célszerű, de ha az nagy üterek közelébe hatott, hol annak eltávolítása vérzés veszélyességével járna, kártékony törekvés volna."
Gyógyszerekből, kötszerekből általában nem volt hiány. A sebkötözéshez használt tépést, pólyákat nagy mennyiségben adományozták a hadseregnek: a nőegyletek, olvasókörök, egyházak, iskolák nemcsak készítették, de össze is gyűjtötték ezeket, majd központi raktárakból kerültek a tábori kórházakba. A műszerellátás azonban akadozott, sok polgári orvos a saját eszközeivel gyógyított, és a gyártott műszerek is szinte azonnal elfogytak.
A korszerű egészségügyi ellátásra utal, hogy külön gyárakban gyártatták a művégtagokat, kötszereket, műszereket, illetve a sebesültek szállításához nélkülözhetetlen speciális szekereket. A kórházakban a katonák naponta háromszor kaptak enni, az ágyneműt, a sebesültek fehérneműjét rendszeresen mosatták, fontosnak tartották a kórtermek rendszeres szellőztetését és takarítását is.
Nem a sérülés vitte el a legtöbb beteget – hanem mi?
Meglepő módon, a sebesültek aránya viszonylag alacsony volt a más problémákkal kórházba kerülőkhöz képest. A fennmaradt betegforgalmi jelentésekben az olvasható, hogy sokan fagyási sérülések, fekélyek, rühesség, tüdőgyulladás, váltóláz (malária), gyomorpanaszok vagy éppen hasmenés miatt szorultak orvosi ellátásra.
A katonák között igen magas volt a nemi betegek aránya (egyes becslések szerint kétharmaduk volt fertőzött). A bujasenyv – mely a szexuális úton terjedő betegségek összefoglaló neve volt – ellen folyamatosan küzdelmet folytattak, például rendszeresen ellenőrizték a kéjhölgyek, markotányosnők egészségét, és akár kényszergyógykezelést is elrendelhettek.
A hadtörténészek szerint egy katonának nagyobb kockázatot jelentettek a fertőzések, mint maguk a sebesülések. A 19. század elején még nem tudták, hogy a betegségeket nem a rossz levegő vagy a kicsapongó életmód okozza, hanem kórokozók; a kötszerek, műszerek fertőtlenítésével, sterilizálásával sem foglalkoztak, a megfelelő higiéniás körülmények is hiányoztak. Nem voltak még megfelelő gyógyszerek, antibiotikumok sem.
Herpesztől a szifiliszig: a szex útján terjedő betegségek tünetei - kattintson tovább!
1848-49-ben ráadásul még kolerajárvány is pusztított az országban: a betegek fele meghalt, a becslések szerint közel 130 000 ember vesztette életét. A hadseregben azonban sikerült megakadályozni, hogy a kolera extrém mértékű pusztítást vigyen végbe (a járványt behurcoló orosz hadsereg katonái közül azonban jóval többen haltak meg a kolera miatt, mint a csatákban). A harcok során megsebesültek közül pedig sokan a sebek elfertőződése miatt veszítették az életüket.
Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a Twitter-en is!