Vastagbélrák végstádum: tehettünk volna mást? Az orvos válaszol
Nehéz könnyek nélkül elolvasni ezt a történetet, mégis érdemes. A vakcinainfós orvosokhoz fordult mardosó kétségei miatt egy csoporttag.
Tisztelt Orvosok! Korábban már kértem tanácsot édesanyám táplálásával kapcsolatban, aki daganotos beteg volt, most vele kapcsolatosan, de magam miatt fordulok Önökhöz (kegyeleti okok miatt is név nélkül).
Édesanyám mindössze 62 éves volt, 2021-ben diagnosztizáltak nála vastagbélrákot, ami aztán átterjedt a hashártyára, májra. Három nagy hasi műtéttel több vékony- és vastagbél szakaszát eltávolították. Egy hónapig kórházban volt szeptemberben, ekkor volt 2 műtétje, és így a kemo nélkül áttétei lettek a tüdőben ès mellben is, az emésztőrendszere nem működött jól, lefogyott, legyengült, így decemberben már azt mondták nekünk, hogy az onkológián nem tudnak segíteni.
Karácsony előtt ismét bekerült a kórházba bélelzáródással, akkor már mondták, hogy csak akkor műtik, ha nincs más megoldás. Az infúzió segített, hazajöhetett, de az állapota folyamatosan romlott. Onnantól otthon ápolta a család, azt mondta kórházba nem megy be többet és ezt igyekeztük tiszteletben tartani. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a háziorvossal, lett hospice ápolónk,aki néha eljött és tanácsokkal látott el.
Napról napra gyengült tovább, állandó hasmenése volt, alig evett, tápszerrel próbáltuk meg táplálni, egyre nagyobb fájdalmai voltak. A Dolforin tapasz segitett, de pár napja már nem tudott felállni, majd kezdett zavart lenni, a végtagjai kihűltek, sokat aludt. Pénteken beszéltem orvossal és ápolóval is, a pulzusa 140 körül volt és már csak néha tudta követni hogy mi történik körülötte. Felkészítettek rá, hogy közeledünk az utolsó szakaszhoz: még többet lesz önkívületben, majd a keringése le fog állni, belealszik ebbe az állapotba.
És itt jön az a rész, amit sehogyan sem tudok feldolgozni, tele vagyok kétségekkel és kételyekkel, önváddal. Mindenki akivel kapcsolatban voltunk, azt javasolta, hogy ha nincs valami SOS, kirívó helyzet csak legyünk vele ott végig, mert a kórházban sem tudnak érte többet tenni.
De ami jött, arra nem voltunk felkészülve...
Péntek este megpróbáltuk kicsit felültetni, hogy áttörölgessük, tiszta ruhát adjunk rá, de egy perc után zihálva lélegzett, teljesen elernyedt, lefektettük és kicsit jobb lett, de a szeme már nem fókuszált a valóságra, nem tudott semmit mondani, nem reagált, itatni sem tudtuk. A száját törölgettük, hogy nedves maradjon, ahogy mondták. Először sokat mozgott, kinyújtotta a lábát felhúzta, mozgatta a kezét, de nem tudtunk vele kapcsolatot teremteni, aztán már csak meredten nézett, nem mozdult, csak lélegezni próbált, zihálva, hangosan, nem pislogott, majd egyre halkabban lélegzett, míg végül elfogyott minden ereje. Mindez egy percnek tűnik visszagondolva, de órákig virrasztottunk mellette a kezét fogva, néha beszélve hozzá. De nem, nem aludt el és ami történt rettenetes volt és nem tudtunk neki segíteni.
Azóta alig tudok aludni és enni, mert gyötör a bűntudat, hogy mentőt kellett volna hívni, mert biztos tudtak volna még tenni valamit érte.
Szóval a kérdésem, mert nem hagy nyugodni:
- A mentősök tudtak volna még bármit adni neki, amitől jobb lett volna?
- Vagy ha beviszik a kórházba ugyanez lett volna a helyzet csak kicsit később és egyedül egy kórházi ágyon?
- Ő vajon annyira szenvedett, mint ahogy mi láttuk?
Úgy érzem az ápolás során mindent megtettünk, de úgy is, hogy a végén cserbenhagytam, nem segítettem és miattam volt olyan szörnyű a vége. Alapból feldolgozhatatlan a veszteség, de ez a bűntudat mellé elviselhetetlen és a cserbenhagyás érzése is. Kérem segítsenek tisztábban látni! Köszönöm!
Kedves kérdező! Amikor végleg elveszítünk valakit, aki fontos volt nekünk, számtalan érzés kavarog bennünk, elsősorban a veszteség, a gyász, a kétségbeesés, nem értjük, és nem tudjuk elfogadni, hogy miért kellett ennek így történni. Megjelenik az önvád, haragszunk magunkra, mert "nem segítettünk", hiszen biztosan "tehettünk volna még valamit". Holott vannak helyzetek, amikor a tudomány kínálta lehetőségek határait elértük, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy feltétlen lelki támaszt és szeretetet adunk annak, aki rászorul, aki hozzánk tartozik, akiért minden lehetséges jót szeretnénk megtenni.
Nem mindig nyugodt és békés az átmenet a földi életből az ismeretlenbe
Van akinek megadatik a "szép halál kegyelme", de van akinek súlyos küzdelmet kell vívni élete végén, és ilyenkor különösen fontos, hogy ott legyünk szerető támaszként számára. Nehezen nézünk szembe ezzel a pillanattal, és sokszor sokan elkövetik emiatt azt a hibát, hogy magára hagyják a haldoklót, aki így a szeretteitől izolálva kell, hogy megvívja a küzdelmét. Önök azt tették, ami a legnagyobb segítség, amit egy haldokló embernek, Édesanyának adni lehet. Ott voltak vele, az utolsó pillanatig támogatták, segítették küzdelmében, úgy ahogyan ő kérte Önöktől. Nem mindenki képes erre, nagyon sok lelki erő kell ehhez. Ő biztosan érezte ezt, és bárhogyan is zajlottak ezek az órák, Önök pontosan azt adták neki, ami egy ember számára ilyenkor a legtöbbet jelent. A támaszt és a feltétlen szeretetet a nehéz küzdelmében.
Mi történt volna, ha mentőt hívnak, és kórházba kerül?
Nem tudjuk, lehet, hogy pár órával, egy nappal, akár napokkal tovább élt volna (de egyáltalán nem biztos, és ebben a helyzetben az viszont biztos, hogy a sorsa nem fordult volna ettől meg). Lehet, hogy ennek a pár órával/nappal megnyújtott életnek minden pillanata szenvedés lett volna. Nem tudjuk mi történt volna, és az ilyen kérdéseknek nincs is sok értelme, hiszen egy dolog biztos: testi-lelki küzdelmei, vívódásai, szenvedései közben azt a támogatást a kórházban, nagyrészt egyedül, idegenek között, idegen környezetben, elhagyatva, nem kapta volna meg élete utolsó időszakában, amit Önöktől így megkapott. Ne cserbenhagyásnak érezze ezt, hanem egy olyan tettnek, amellyel Ön utoljára kifejezte szeretetét az élettől búcsúzó Édesanyjának. Akinek földi élete így nem magányosan ért véget, bármennyire is nehéz volt a távozása. Nagyon nehéz lelki küzdelem az, ami Önre vár most, a gyász, az üresség, az a végtelen hiány érzés, ami ilyenkor ránk telepszik. Önvádra viszont nincs oka. Édesanyja elment, most már nem szenved, és Ön az utolsó pillanatáig támogatta őt. Amit tett, az a legtöbb, amit egy gyermek tehet ebben a helyzetben Édesanyjáért.
Egy másik orvos válasza
Kedves Kérdező! Én most, egy pragmatikus, rövid, magamhoz képest kevésbé lelkizős választ adok, inkább az intenzíves, mintsem a pszichoterapeuta énemmel: a legjobbat tették. Biztos, hogy szenvedett az édesanyja, mert egy igen kegyetlen halálnem a szétterjedt vastagbéldaganat, de a kezelési ív, amit fent leírnak, nagyon korrekt, és az meg pláne, hogy hazavitték.
Intenzíves (ill. sürgősségi felvételt valaha ügyelő) orvosként mondom, hogy a legfrusztrálóbb, amikor behozzák mentővel a végstádiumost kórházba, amikor az agónia óráiban (amit ön leír), mentőt hívnak rá a hozzátartozók. Érthető pszichológiailag, persze, mert szörnyű végignézni (pláne laikusként, pláne a szerettünk) egy ember haldoklását, de racionálisan sokszor egy abszolút butaság és egy jó indulatú, kétségbeesett emberkínzás.
Ha a szenvedést lehet még fokozni, az az, amikor egy agonizálót mentőbe raknak, bevitetnek egy SBO-ra, ahol szétszúrkálják, miközben a páciensnek már fogalma sincs, hogy hol van, de azt sajnos talán érzékeli, hogy nagyon egyedül van... ezt nem egyszer láttam az intenzíven is, és nagyon nyomasztó, nem azért, mert "nekem kell ott lennem", hanem azért, mert valójában annak a páciensnek már semmire nincs szüksége, amit én adni tudok neki, neki valószínűleg a szerettei jelenlétére van a legnagyobb szüksége, és a mielőbbi, megváltó halálra.
Szóval nem, tök jól csinálták. Az anyukája meg nagyon szerencsés, hogy ilyen szép körülmények között tudott elmenni, sajnos ez a ritkábbik eset. Legyenek _biztosak_ abban, hogy a lehető legeslegjobb megoldást választották.
Tényleg.
Őszinte részvétem Önöknek.
Ez a vastagbéltumor 5 korai jele - a felfúvódás az egyik
