Muszáj egy kórterembe tenni a haldoklókat a gyógyulókkal? Vakcinainfó - Az orvos válaszol
Kedves orvosok! Édesapám 3 hét alatt 3 ember haldoklását nézte végig - ez még nekem is nagyon nehezen feldolgozható. Biztosan nem lehet ezt másképp?
Először is szeretném megköszönni áldozatos munkájukat! Nagyon sok kérdést és választ elolvastam már, és tudom, hogy közülük néhány konkrétan életmentő volt! Ez most egy kicsit más jellegű kérdés lesz, ha megengedik. Édesapám 83 éves, egy vidéki kórházban van, némi megszakítással most már 3. hete. Hogy milyen okból, az egy másik kérdés lesz valószínűleg, jelenleg nincsenek kezemben a leletei. Amit most, végső elkeseredésemben szeretnék kérdezni, az a bánásmóddal kapcsolatos.
Hál' Istennek nem vagyunk egy kórházba járó "népség", nincs ilyen tapasztalatunk. A 3 hét alatt Apu 3 ember haldoklását nézte végig. Ez még nekem is nagyon nehezen feldolgolgozható, ma lesz a 3. éjszaka, amikor nem fogok aludni, mert aki ma elment, tegnap még láttam (szenvedni). El sem tudom képzelni, mit élhet át az, aki éjjel-nappal ezt látja, aki maga sem tudja, mi lesz a betegsége kimenetele, mert diagnózis, az nincs, csak találgatások.
A kérdésem:
- Ez normális, tehát minden kórházban EZ a gyakorlat, hogy a haldoklókat "összefektetik" azokkal, akik még gyógyulnának?
- Hogyan tudja ezt egy idős ember, akinek pont elég a maga baja, feldolgozni?
- Vagy ez túlérzékenység?
Nagyon el vagyok keseredve, Apu pedig minden erejével haza akar menni (mélységesen megértem).
Kedves Kérdező!
Először is, jobbulást az édesapjának!
Másodszor: elnézését kérem, ha konfrontatívnak tűnök, alapvetően igyekszem mindig felvenni a páciensek szemszögét, de engedje, hogy megfordítsam, egy gondolatkísérlet erejéig, amit ír:
Tegyük fel, jól állunk az egészségügyben szobákkal:
s egyáltalán aktív kórházi ágyakkal és személyzettel, ezért az allokáció tényleg a várható prognózis alapon történik a kórtermekben, azaz nem “fektetik össze” az élőt a félig holttal. Egy ilyen szcenárióban legyen két kórterem, egyikben a személyzet által jobb prognózisúnak ítéltek vannak, a másikban a haldoklók, de nyilván a szobában fekvők és családjaik nem tudják (mint ahogy sok ember nem tudja, mekkora a baj), hogy melyik kórteremben vannak.
Ez esetben az egyes kórtermekben fekvők aggódva nézik a többieket - ha valamelyik nagyon a végét járja, akkor indirekt módon megbizonyosodik róla, hogy ő bizony a haldoklók kórtermében van, és már tudja, hogy rá is ez vár. Ha meg mindegyik szobatárs nagyon vitális, akkor reménykedhet... orwelli, nem?
Visszatérve tehát:
nem, egyáltalán nem tudjuk és nem is biztos, hogy szabad figyelembe venni, hogy ki haldoklik és ki nem. A kultúránk egy teljes haláltagadásban van, és sajnos az egészségügyi rendszerben is sokszor méltatlan, ahogy emberek meghalnak (vö. krónikus belosztályok pokla), de ha levesszük a magyar egészségügy nehézségeit, akkor sem elvárható egy kórházi osztályon, hogy a haldoklókat elkülönítse. Arra szoktak figyelni, hogy a 18 éves, vércukorbeállításon lévő beteg, ha lehet (ha a kapacitás, nővérhelyzet, stb. engedi) ne a 80+ korosztállyal kerüljön össze, de a prognózisalapú hangolás nem reális, nem szerencsés.
Hosszúra nyúlt a magyarázatom, de szerettem volna, talán a szokottnál kicsit nyersebben, rávilágítani, hogy amit ír, az részben érthető, de egyébként irreális és nem emberibb, mint egy kórterembe rakni a kórházba kerülőket. Mindazonáltal higgye el, tudom, hogy a magyar egészségügyben sincs a haldoklás jól kezelve.
Egy további aspektusra hívom fel a figyelmét:
amit leír, az lényegében az Ön nehéz viszonyulása ahhoz, hogy az apja mellett hárman meghaltak, azaz az Ön haláltól és haldoklástól való szorongása. Holott, aki mellett meghalnak a szobatársak, az az apja - aki viszont 83 évesen lehet, hogy jobban érti, érzi és tűri a halál közelségét, mint Ön.
Összességében azt tudom mondani, hogy próbáljon meg az apukájára és kettejükre koncentrálni, a többi ember, a potenciális, feltételezett szenvedésüket vagy csak egyszerűen a haldoklásukat kizárni, és együtt megnyugodni az apukájával...
Mielőbbi gyógyulást!
