Tetszik - nem tetszik: ezért hagyja ott praxisát 16 év után a közkedvelt háziorvos

2023.10.12.

Eörsi Dániel háziorvos praxis orvos

Rendhagyó, nyilvános búcsúzkodás olvasható a Facebookon a ferencvárosi orvos és páciensei között.

Eörsi Dániel az egyik legismertebb és legkedveltebb háziorvosa volt Budapest IX. kerületének, mégis úgy döntött, váltani szeretne: otthagyta praxisát – írja a Menedzsment Fórum. Az orvos kzösséi oldalán sokat írt az egészségügy helyzetéről, az orvos-beteg viszonyról, a közömbösségről, a halálhoz való viszonyáról vagy a háziorvosok magára hagyatottságáról. Mindezt meglepő őszinteséggel és érzelmekkel.

A posztok tűpontos helyzetjelentést adnak a magyar realitásról a 2007. május 1-jétől Budapesten praktizált, „akkoriban még fiatal és lelkes, hiperoptimista, omnipotens vágyaktól és fantáziáktól duzzadó háziorvostól”.

Rámutatott arra is, hogy szerinte a problémákat sokszor régi, kimondatlan társadalmi sémák okozzák, és ahogy azt megírta, hogy miért választotta ezt a pályát, most azt is, hogy miért döntött végül az elhagyása mellett.

„Kedves pácienseim, kollégáim, barátaim! Ezúton értesítek mindenkit, hogy 2023. szeptember 30-ig maradok háziorvos, utána helyettesítésemet a Ferencvárosi Önkormányzat fogja biztosítani” – állt 2023. szeptember 1-jén Dr. Eörsi Dániel háziorvos közösségi oldalán.

A páceinsek megértően és sajnálattal fogadták az orvos bejelentéseét, és nem várt hozzászóláscunami indult el a posztja alatt:

„Sosem felejtem el, amikor lerajzolta az endokrin rendszer működését egy lap szélére, mikor mindenki más csak kiabált velem.”
„Úgy érzem, hogy egy biztos támaszpont szűnik meg az életemben.”
„Eddig az egyetlen orvos, aki megkérdezte tőlem, hogy a látható tüneteket leszámítva minden rendben?”
„Én minden barátomnak és ismerősömnek úgy hivatkoztam Önre, hogy van egy saját Dr. House-om.”

Mi nem tetszik? Az okokról is írt az orvos

Nem tetszik, hogy kvázi vállalkozóként kell üzemeltetni a praxist, miközben a legalapvetőbb paramétereket sem én határozom meg: az Önkormányzat mondja a nyitvatartási időt és a NEAK árazza be a szolgáltatást egyoldalúan. De egyébként nekem kell garantálni mindent: könyvelés, informatika, eszközök, gyógyszerek, berendezés, higiénia, munkaügyi adminisztráció, humán-erőforrás-menedzsment, ügyfélszolgálat - és eddig nulla szakmáról volt szó. Nyilván segít az asszisztensem, de a felelős én vagyok. Sok kolléga szereti ezt csinálni, én nem tartozom közéjük.
Nem tetszik, hogy önállóan kell felelősséget vállalnom a munka szakmaiságáért, a 21. században csak team-munka mentén lehet értelmesen gyógyítani, de erről már volt szó a szept 10-i posztban. A háziorvosi rendszerbe azonban bele van kódolva az önálló tevékenység, a praxisközösségek csalódást okoztak, nem jött létre team.
Nem tetszik, hogy minimális a szakmai előmeneteli lehetőség, egy negyven éve praktizáló kollégának tök ugyanaz a beosztása, státusza, mint egy friss szakvizsgás kezdőnek. Praxis mellett, más tevékenységek kapcsán tudom megélni a kibontakozást, a fejlődést.
Nem tetszik, hogy csak a páciensektől, meg a tanítványoktól kapok értékelhető visszajelzést. Lényegében nincs szakmai közösség egy-egy izgalmas egyesületi rendezvényt, konferenciát leszámítva.
És nagyon nem tetszik a korlátlan betegbeáramlás, mindenkit el kell látnom, aki aznap megjelenik a rendelőben. Ha ötvenen jönnek, akkor annyit, ha hetvenen, akkor pedig annyit, és ez az országos átlag (tehát sokan még több beteget fogadnak). EZ ABSZURD, EMBEREK! Hogyan lehet gondolni, hogy ennyi ember minőségi ellátást kap? Biztos, hogy nem kap! Én ezért hol rájuk haragszom, hol magamra, hol az egész rendszerre, de igazából senki nem tehet róla, egyszerűen így van, és így is lesz és kész, jönnek az emberek, mint a közértbe, állnak sorba, ki kell őket szolgálni, el kell őket látni.

Az egyetemen nem ezt tanultuk, nem erre a mindennapi katasztrófa-orvoslásra készítettek fel. Nem lenne bajom, ha heti egy, max. két ilyen napom lenne, ha a többi nap végezheték elmélyült, alapos munkát -- de a jogszabályi környezet az akut életveszély lehetősége miatt nem teszi ezt lehetővé. Viszont mivel a laikus értelemszerűen nem tudja eldönteni, hogy mert az akut, ezért mindennel jönnek, és mivel mindennel jöhetnek, ezért nyilván nem csak az akutak fognak időpont nélkül beülni a váróba akkor, amikor épp van egy szabad másfél órájuk, hanem bárki krónikus panasszal, vagy akár adminisztatív igénnyel is. És ezt igazából nem is lehet felróni nekik, mert a jogszabályi környezet alapján tényleg bármikor rendelési időben jogosultak az ellátásra.

Mindezek pontosan így voltak 2007-ben is, nyilván nem tudtam 28 évesen felmérni, menet közben derült ki. Plusz van néhány új kellemetlenség is azóta.

Tetszik, hogy az egészségügyi kormányzat erőfeszítéseket tesz az alapellátás szakmaiságának helyreállításáért, de nem tetszik, hogy mindezt hatósági úton, rendeletek mentén próbálja érvényesíteni (erről bővebben holnap).
És végül nem tetszik már, hogy napi 2x40 percet biciklizem a munkahelyemre meg haza. Korábban nagyon sokat jelentett ez a sok tekerés, átzsilipelés, én-idő, miegymás, az Egyenlítőt simán körbetekertem az évek során. Kb. tavaly vettem észre, hogy nyűg, nincs kedvem, unom.

Köszönetnyilvánításként így írt az orvos

A háziorvoslás látszólag egy alkalmazott tudomány -- a sok-sok speciális szakterület (kardiológia, hematológia stb stb) kialakítja a saját szabályait, a háziorvosnak pedig az a dolga, hogy mindezekből az egyszerűbb eseteket ellássa, a komplexebbeket pedig továbbirányíta.

Valójában a háziorvoslásnak nagyon is megvannak az önálló specifikumai, ezek közül a legfontosabbnak az időhatár nélküli orvos-páciens kapcsolat kezelését gondolom.

"A specialista számára a betegség jelenti a folyamatot és a beteg az epizódot, ellenben a háziorvos számára a beteg jelenti a folyamatot és a betegség az epizódot" - ezt állítólag Andor Miklós foglalta össze ilyen frappánsan, bár az eredeti forrást mindezidáig nem találtam meg sehol. Mindenesetre a mondat helytálló.

A hosszú távú, idő határ nélküi orvos-páciens kapcsolat kezelésének standardjai nincsenek igazán kidolgozva. Bálint Mihály munkássága nyomán leginkább a hetvenes-nyolcvanas években jelentek meg ilyen írások. Azonban a bizonyítékon alapuló orvoslás elvének elterjedése eléggé kiherélte ezt a területet, ugyanis nagyon nehéz operacionalizált kutatási standardok mentén vizsgálni, leginkább az egyes szakemberek a saját tapasztalataikat, meglátásaikat tudják megírni, ez pedig a mai publikációs elvárásokhoz kevés. Viszont facebook-posztot szuperül lehet írni erről, íme.

Az időhatár nélküli orvos-páciens kapcsolat legfontosabb ismérvei:

Sosem vagyunk "kész", nincs zárójelentés, az eset addig tart, amíg valamelyikünk meghal, elköltözik/kijelentkezik a praxisból vagy nyugdíjba megy.
Együtt öregszünk.
Stílusunkkal, személyiségünkkel minden esetben egy egyszeri és megismételhetetlen közös valóságot hozunk létre, melyre ha nincsen meg a reflexiónk, akkor könnyen félremehet, diszfunkcionálissá válhat a kapcsolat -- főleg, ha legalább az egyikünk súlyosabb személyiségzavarral, netán pszichózissal él (hát még, ha mind a ketten...), vagy ha traumatizáló helyzeteket élünk együtt végig, ami az orvosi rendelőben nem ritka ugyebár. Viszont ha akár magunkban, akár közösen tudunk reflektálni a kapcsolat sajátosságaira, az akár jelentős fejlődés forrása is lehet, tünetek oldódhatnak meg, betegségek fordulhatnak jobb irányba.
Ezért a szilárd kereteknek óriási jelentősége, megtartó ereje van. Kerettéma a bejelentkezés módja, az ellátás sorrendje, az ellátás során várható tevékenységek köre, hogy mik a TB-finanszírozott ellátási elemek, és melyekért kérünk külön térítést stb. Ezek világosak, nem képezik vita tárgyát.
A céljaink közösek: az egészség megőrzése, helyreállítása, vagy legalább a lehető legjobb életminőség megőrzése. A célokhoz szükséges diagnosztikus és terápiás eszközök megállapítása elsősorban az orvos feladata, a célokhoz szükséges egyéni szempontok képviselete elsősorban a páciens feladata.
Konfliktus, diszfunkcionális működés esetén közös felelősségünk a kapcsolat működésének helyreállítása. Ha csak az egyikünk fáradozik ezen, akkor nem fog helyreállni.
Mindig az orvosnak van nagyobb felelőssége, de mindig a páciens dolgozzon többet. Ezért a páciens be kell, hogy tartsa a fenti kereteket, tájékoztatnia kell az orvost a panaszokról, ismert betegségekről, szedett gyógyszerekről. Meg kell próbánia az egyeztetett terápiával együttműködni, és ha ez nem sikerül, akkor arról tájékoztatnia kell az orvost. Aki nem mond igazat, azzal nem igazán lehet együtt dolgozni.
Az orvosnak szinte bármire joga van rákérdezni, de a páciens nem köteles válaszolni.
Mindkét félnek tisztában kell lennie azzal, hogy amennyiben nem csak orvos-páciens kapcsolatban állnak egymással, hanem bármilyen másmilyenben (rokonság, üzlettársi, sporttársi, szülőtársi stb), az egy plusz NEHÉZSÉG (és nem könnyebbség, mint ahogy sokan vélik), melynek kezelése szintén közös feladat. Ugyanezért a rendelőn kívüli megkeresések (pl. messenger, telefon, "lécci csak egy receptet a felhőbe") minden esetben nehezítik a szakmailag megalapozott munkát, kölcsönösen kockázatot jelentenek.

A kapcsolat működési zavarai alapvetően két csoportba sorolhatóak:

Szétválás, amikor nem egy hajóban evezünk - ezt a leggyakrabban szenvedélybetegeknél látjuk, de bármilyen betegcsoportban előfordul. A kapcsolat kölcsönösen frusztrációt okoz, megjelenik a harag stb. Esetek többségében kezelhető, de ez plusz energiát igényel.
Összeolvadás, amikor egymás rövid távú szükségleteit (kényelem, csodálat, kontroll) elégítjük ki, a szakmaiság háttérbe szorul. A kapcsolatot pozitív érzelmek jellemzik, pl. imádjuk egymást, csak éppen a beteg nem feltétlenül kap rendes ellátást, az orvost pedig túlságosan igénybe veszi a helyzet, jellemzően csalódásba, fájdalmas érzésekbe torkollik. Az esetek többségében szintén jól kezelhető, de szintén plusz energiát, sokszor a nagyszerű közös megélésekről való lemondást igényli.

MIndezen készségek elsajátítására az elsőként választandó eszköz a Bálint-csoport, de más jó megoldások is vannak. Nem kell pszichoterápiás képzést végezni, de tegyünk szert önismeretre, törekedjünk arra, hogy kívülről lássuk magunkat, gondolkozzunk az orvos-szerepünkön. Minden olyan páciensről beszéljünk valakivel, akik szokatlanul intenzív érzéseket váltanak ki belőlünk. Mindez nem plusz idő és energia, hanem éppen, hogy időt és energiát takarítunk meg vele. Plusz pácienseinknek is többet tudunk adni, javul munkánk hatékonysága.

***

Az elmúlt tizenhat év egyik legfontosabb szakmai eredménye részemről az, hogy ezt a posztot meg tudtam írni.

Kövesse az Egészségkalauz cikkeit a Google Hírek-ben, a Facebook-on, az Instagramon vagy a Twitter-en is!

<KÖVETKEZŐ CIKK>