Fenyegető veszély: az atomhulladék (Csernobil átka...)

Földünkön jelenleg közel 500 atomerőműben keletkezik veszélyes, még igen sokáig sugárzó hulladék, mint ahogy sok egészségügyi, ipari és kutatórészlegben is. Ugyancsak köztudott, hogy a világ jó néhány országában több ezer különféle atomfegyvert (nukleáris töltetet) tárolnak. Csernobil óta indokolt a környezetvédőknek az a félelme, hogy a valamiképp kiszabaduló aktív nukleáris atomhulladék akár a földi életet is elpusztíthatja.

A mélyben, jól záró kőzetrétegek alatti barlangokban történő tárolás sem veszélytelen. (A paksi atomerőműben dolgozó szakemberek alig sugárfertőzött ruházatának a Bátaapáti közeli mélyaknákban tárolását is csak nagy nehezen sikerült megoldani.)

Ezért sokan a sugárzó hulladék megsemmisítését javasolják.

Az egyik felvetés szerint a radioaktív hulladékot bele kellene szórni a lakott területektől messze működő vulkánok krátereibe, ott aztán a fortyogó lávában megsemmisülne. A kézenfekvő megoldásnak azonban Charlotte Rowe, a Los Alamos-i Nemzeti Laboratórium geofizikusa szerint leküzdhetetlen akadályai vannak.

Az egyik az, hogy még a legforróbb magma sem eléggé forró az uránrudak és az azokat burkoló cirkónium elégetéséhez. Ahhoz egy termonukleáris reakció hőjére, azaz "atombomba" robbanására lenne szükség.

Gátló tényező az is, hogy a fel-le áramló láva visszajuttathatja a felszínre a hulladékot, amelyet aztán egy hirtelen bekövetkező vulkánkitörés kilövellhet a magasba, a légkörbe. Onnan a szelek igen messzire elsodorhatják a radioaktív anyagokat. S akkor nemcsak - mint az izlandi vulkánból - a légi forgalmat megbénító karcoló, hanem pusztító sugárzással is terhelt hamu hullana.

Arról nem is szólva, hogy a távoli vulkánokhoz való szállítás, illetve a kráterbe juttatás is elég kockázatos.

Egy másik javaslat szerint a nukleáris hulladékot - vagy akár a feleslegessé vált, leszerelésre kerülő atombombákat - rakétákkal bele kellene lőni a Napba. Éltető égitestünk forrongó katlanába csapódva csupán jelentéktelen mértékben befolyásolnák a működését - mintha csak gyufaszálat dobnánk egy lángoló olajkútba.

Alapvető baj, hogy bár kis szondákat már sikerült a Nap közelébe juttatni, sok tíz tonnányi hulladékot odaszállítani képes rakéták még nincsenek. És ha lennének is, egy esetleges baleset - mint amilyen tavaly történt az amerikai űrhivatal karbonfigyelő űrobszervatóriumával, az OCS-vel, amely rakétahiba miatt visszazuhant a tengerbe - pusztító atomhulladékkal fertőzné meg a tengerek és a szárazföldek élővilágát.

Sokkal gazdaságosabb megoldást javasol a Lawrence Livermore kutatóintézet: az általuk kidolgozott, LIFE rövidítésnevű fúziós reaktor mielőbbi megalkotását. Amíg a jelenlegi reaktorokban az uránrudakban atomhasadás révén keletkezik hő, és közben a rudak átalakulnak - például plutóniummá -, a magfúzión alapuló erőműben az atomok egyesülése gerjesztene százszor akkora hőt, ráadásul úgy, hogy a tervezők számításai szerint a fúzió során keletkező új atomok már nem lennének radioaktívak. Így a már "kiégett", és most csak gondok árán tárolható, hulladéknak számító rudak sem.