Éljük túl a szerelmi bánatot!

Hiába szeretnénk megóvni szemünk fényét az élet minden kínjától, mert előbb utóbb mindenkit utolér például a szerelmi bánat.

Kiskamaszként szinte mindenkit utolér, bár van akit már óvodásként és vannak akiket csak a gimnáziumban talál el Ámor nyila. Az előre látó szülő már ekkor sejti, hogy ennek nem lesz jó vége, mégsem tehet semmit.

Szerelmes gyermekünk akár boldog, akár boldogtalan, nem a földön jár, hanem pillanatról pillanatra változóan a mennyországban vagy a pokolban érzi magát, amivel akár az egész család életét felboríthatja. Nem lehet előre tudni minek örülne, hogy beszélgetni akar, vagy inkább egyedül lenne. Amikor pedig egyértelművé válik, hogy nemes érzelmei nem találnak viszonzásra, akkor szabadul csak el igazán a pokol.

A viszonzatlan szerelem először is az önbecsülést támadja, hiszen a legfontosabb személy nem tart igényt érzelmeinkre, tehát fölöslegesnek érzi magát az, akinek szerelmi bánata van. Ez két irányba vezetheti a viselkedést: vagy apátiába zuhan, vagy munkamániába. Utóbbi annyiból hasznosabb, hogy időlegesen eltereli a gondolatokat a fájdalomról, de hosszú távon természetesen nem megoldás. Hiszen gyász nélkül nem múlik el a bánat.

Bizonyos szintig egészséges az önsajnálat. Hallgassuk végig akár többször is, hogy mennyire szörnyűnek érzi gyermekünk az életét szerelme nélkül, de mutassunk rá minden alkalommal, hogy továbbra is van élet a Földön. Éreztessük vele ugyanakkor azt is, hogy elmondhatatlanul sajnáljuk ami történt vele. Amennyiben úgy érezzük, hogy bizonyos pillanatokban hajlamos arra, hogy értékelje a humort, akkor javasoljunk különféle halálnemeket, melyekkel akár a volt kedvest, akár annak új csábítóját likvidálni lehetne.

Nagyon fontos, hogy ezek az ötletek csak, mint viccek kerüljenek elő. Ne keressük meg az Interneten, hogy hogyan lehet egyszerűen bombát készíteni, de képzeljünk magunk elé óriási tortacsatákat. A nevetés gyógyít, ezért próbáljunk meg minél több mosolyt csalni csemeténk arcára. Vigyázni kell azonban a tréfákkal, mert a szerelmi bánatban szenvedők igen érzékenyek és lehet, hogy amin az egyik pillanatban még nevettek, az a következő pillanatban már zokogásra ingerli őket.

Az eredeti cikk itt olvasható:

Szerző: Saly-Szabó Noémi