"Nem biztos, hogy tudom ki vagy, de arra emlékszem még, hogyan éreztem magam veled a múltban" - egy Alzheimer beteg gondolatai

"Ha azt ismételgetem, hogy ’vigyél haza’, ne próbálj meg meggyőzni, hogy itthon vagyok. Ülj le mellém és nyugtass meg. Nem fizikai helyre vágyom, hanem az otthon érzésére."

Az Alzheimer percek nevű oldal tett közzé egy bejegyzést, ami segíthet jobban megérteni egy Alzheimer beteget:

"𝑽𝒂𝒍𝒂𝒉𝒐𝒈𝒚 𝒊́𝒈𝒚 𝒆́𝒓𝒆𝒛𝒉𝒆𝒕𝒊 𝒎𝒂𝒈𝒂́𝒕 𝒐̋

Nem tudok időben tájékozódni. Egyre nehezebbnek találom a kiutat a ’most’-ból és nem értem, mi az, hogy ’majd holnap’ meg ’várjál már’. A mentális és értelmi képességeim sajnos leromlottak, de én erről nem tudok. Csak azt érzem, hogy a családtagjaim morcosak, türelmetlenek velem, kiabálnak is néha, de nem értem, miért. Én csak mondom, ami eszembe jut.

Néha rám kiabál valaki, hogy 'Százszor mondtam már', én meg nem hiszem el neki. Ha mondtad volna, emlékeznék!

Minden más lett. Nem olyan a ház, mint volt. Máshol van a konyha, hiányzik belőle a kiskutyám, a szüleim meg... vajon hol vannak? Ha rám tör a honvágy, azt mondom neked: 𝒉𝒂𝒛𝒂 𝒂𝒌𝒂𝒓𝒐𝒌 𝒎𝒆𝒏𝒏𝒊. Te bosszúsan azt feleled, otthon vagyok, de nem hiszek neked. Az otthon nekem az, ahol a szüleim vannak, ahol a csirkéket kergetem az udvarban és rosszalkodom a testvéreimmel. Ez meg itt nem az. Hogyhogy te nem látod?

Ha azt ismételgetem, hogy ’vigyél haza’, ne próbálj meg meggyőzni, hogy itthon vagyok. Ülj le mellém és nyugtass meg. Nem fizikai helyre vágyom, hanem az otthon érzésére.

Nem nagyon tudok részt venni a beszélgetésekben. 𝐌𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧 𝐧𝐞𝐠𝐲𝐞𝐝𝐢𝐤 𝐬𝐳𝐨́ 𝐤𝐢𝐞𝐬𝐢𝐤, úgyhogy könnyen elveszítem a fonalat. Az emberek különben is túl komplikáltakat mondanak, és ha nem értem, hangosan megismétlik ugyanazt. Ez rossz nekem, mert nem értem, miért kiabálnak, hát nem csináltam semmi rosszat. Néha olyan, mintha egy nagy zűrzavar lenne körülöttem, és mindenki idegen nyelven beszélne egymással, velem meg nem törődik senki. Most meg mit nevetnek? Rajtam?

Nem biztos, hogy tudom ki vagy, de arra emlékszem még, hogy hogyan éreztem magam veled a múltban. Ha meglátlak, örülök neked. Ha felmérgesítettél a múltban, lehet, hogy most is morcos leszek veled, mert nem tudom mi történt és mikor, csak az emléklenyomat van meg. Az is lehet, hogy nem te voltál, csak emlékeztetsz valakire, akivel összevesztem, de rád haragszom, mert mintha te lennél ő... vagy mi. Nem emlékszem, csak halvány emléknyomatok mentén próbálok összerakni valamit a világból.

Sokszor eldugok dolgokat, mert attól tartok ellopják tőlem. Máskor meg szégyellem, hogy kisebb ’baleset’ történt és elrejtem a fehérneműmet, mert félek, rájössz, milyen ügyetlen voltam. Ha elfelejtem, hova tettem, megvádollak, hogy te loptad el. „𝐴 𝑓𝑒ℎ𝑒́𝑟𝑛𝑒𝑚𝑢̋𝑑𝑒𝑡, 𝑚𝑎𝑚𝑎? 𝐸𝑧 𝑘𝑜𝑚𝑜𝑙𝑦?" kérdezed megütközve. 𝐋𝐞́𝐠𝐲 𝐞𝐫𝐨̋𝐬: 𝐭𝐞𝐥𝐣𝐞𝐬𝐞𝐧 𝐤𝐨𝐦𝐨𝐥𝐲𝐚𝐧 𝐠𝐨𝐧𝐝𝐨𝐥𝐨𝐦. 𝐍𝐞𝐦 𝐝𝐢𝐫𝐞𝐤𝐭 𝐤𝐢́𝐧𝐨𝐳𝐥𝐚𝐤. Ennyi maradt az agykapacitásomból.

𝐓𝐞́𝐧𝐲𝐥𝐞𝐠 𝐧𝐞𝐦 𝐚𝐤𝐚𝐫𝐨𝐤 𝐫𝐨𝐬𝐬𝐳𝐚𝐭 𝐧𝐞𝐤𝐞𝐝! Az agyam próbál valami értelmet adni a világnak körülöttem, és összerakja az információt, ahogy tudja. Ha nem jön ki a képlet, a hiányzó részeket kipótolja, és valami furcsa történettel áll elő, ami nekem azt az érzést adja, hogy már értem, mi történik. Ne haragudj rám emiatt, inkább nyugtass meg!

Ha vitázol velem, dühös leszek, mert tudom, hogy igazam van! Kérlek, ne tedd, mindketten csak kiborulunk! Inkább érts egyet, gyere velem a világomba és 𝐟𝐨𝐠𝐚𝐝𝐣 𝐞𝐥, 𝐚𝐡𝐨𝐠𝐲 𝐯𝐚𝐠𝐲𝐨𝐤, minden (sőt, fokozódó) tökéletlenségemmel együtt.

Már tényleg csak a pillanatban tudok létezni. Nem győzöl meglepődni, hogy mennyire másképp látom és érzékelem a világot, mint te. Nem mindig tudom, hogy a gyerekem vagy a házastársam vagy-e. Csak annyit tudok rólad, hogy kedvellek vagy nem. Arra reagálok, ahogy közelítesz felém. Pontosan tudom, hogy kedvelsz-e vagy nem.

Szeretek kis feladatokat sokszor végrehajtani, mondjuk tépkedni vagy tárgyakat pakolgatni. Tedd lehetővé ezt nekem, ez megnyugtat engem, bár téged az őrületbe kerget. Kérlek, találj olyan megoldást, hogy mindketten nyugodtak maradjunk!

Nem mindig ismerem fel a veszélyt. Tedd biztonságossá a környezetemet!

Mi tagadás, nehéz eset vagyok. A hétköznapi cselekvéseket már nem akarom, túl nehezek nekem. Az idegrendszerem úgy változott, hogy más jeleket küld, mint korábban és túlérzékeny lett a kezem, a lábam, bőröm elvékonyodott, ezért utálom a vizet. Hideg vagy meleg, túl erős a nyomása, utálom és kész. 𝗡𝗲𝗺 𝗮𝗸𝗮𝗿𝗼𝗸 𝗳𝘂̈𝗿𝗼̈𝗱𝗻𝗶, nem és nem! Különben is szégyellem és megalázva érzem magam, ahogy ott állok előtted ruhátlanul.

Az izé, amit le kell nyelnem, zavar, kiköpöm. Kérlek, ne kiabálj velem, hogy ’𝑎𝑛𝑦𝑢, 𝑑𝑒ℎ𝑎́𝑡 𝑎𝑧 𝑜𝑟𝑣𝑜𝑠 𝑖́𝑟𝑡𝑎 𝑓𝑒𝑙, 𝑚𝑖𝑒́𝑟𝑡 𝑘𝑜̈𝑝𝑜̈𝑑 𝑘𝑖 𝑎 𝑡𝑎𝑏𝑙𝑒𝑡𝑡𝑎́𝑡?” Porítsd össze és keverd lekvárba, hogy ne vegyem észre.

Füllents nekem! Elvesztem az időben, és gyakran keresem az anyukámat vagy a szeretett házastársamat. Az én realitásomban, a Másik Valóságban ők nagyon is élnek, csak pont nem tudom, hol vannak. Ezért időnként faggatlak: mikor jön a Pista? Mondd azt: Pista nemsokára itt lesz, és vond el a figyelmem. Bízz benne: elfelejtem a válaszodat. Azt nehezebben, ha bosszús vagy ingerült vagy velem. Ha igazat mondanál, az nagyon fájna nekem. Még hogy a Pista meghalt? Mikor? És miért nem szólt nekem erről senki?

Kérlek, ne erőszakoskodj velem, nem tehetek ezekről, az agyam űz velem gonosz játékot. Ne kiabálj, ne akarj kontrollálni, inkább legyél furfangos. Ha zord és fenyegető vagy, én ellenállok, és mindketten sérülünk. Inkább fogd meg a kezem, próbálj ki valami laza, kicsit nemtörődöm hozzáállást, és csapj be kicsit, hogy megcsináljam, amit kérsz.

Ha nagyon nehéz eset vagyok, hagyj magamra kis időre. De ne sokra, mert szükségem van rád! 𝑴𝒊𝒕 𝒄𝒔𝒊𝒏𝒂́𝒍𝒏𝒆́𝒌 𝒏𝒆́𝒍𝒌𝒖̈𝒍𝒆𝒅?"

Olvasson tovább! Empátiahiány és hallucinációk: mikor okozza demencia és mikor Alzheimer-kór?