Gerevich tanár úr blogjából: Örömiszony

Vállal-e olyan pácienst, doktor úr, akinek pokol az élete? Bármit teszek, rosszul sül el, nem szeret senki, én sem szeretek senkit. Vállal akkor is, ha az ön életét is pokollá teszem?”

Elvállaltam Lindát, de nem tette pokollá az életemet. Bár valóban erőteljes kísérletei voltak erre. Többször látványosan kilépett a kezelésből, mondván, én sem értem meg, én sem szeretem. Türelmetlen volt, látványos eredményeket várt már a második találkozás alkalmával. Többször később jött – egy másik pácienssel való találkozás idején - a megbeszélt időpontnál: nem értette, hogy miért nem jöhet akkor, amikor akar.

Aztán mégis maradt. Viharos megnyilvánulásai fokozatosan elsimultak. Ekkor kezdett el emlékezni az álmaira. Néhány felkavaró álom felfejtése után ráérzett arra, hogy most nem az történik vele, mint eddig. Bármennyire is provokálja, a kezelőorvosa nem "utálja" őt, nem "ítéli el" azért, mert mogorva, sőt goromba vele.

A fokról fokra kialakuló bizalom hatására Linda feltárta múltja leggyötrőbb emlékeit. Szülei soha nem dicsérték meg semmiért. Minden igyekezete ellenére legtöbbször látványos elmarasztalásban részesült.

Ahhoz, hogy ezt ellensúlyozza, jutalmaznia kellett önmagát. Örömforrásai folyamatos megdézsmálásáért súlyos árat fizetett. Szeretett enni: hányással végződő bulímiás rohamok lettek úrrá rajta. A marihuána szabadította ki ezekből. A "joint" által okozott eufóriát fokozatosan a téboly váltotta fel. A "parázásait" barátoktól kapott nyugtatókkal "kezelte", míg azon nem kapta magát, hogy marék számra hányja be magába a gyógyszereket. Szeretett beszélni: szó-áradata őszinteségével sokan visszaéltek és ellene fordították; ekkor magába fordult és elhallgatott.