Egy pszichiáter történetei: a gesztusnyelven beszélő lány

Amikor Andreával megismerkedtem, még nem tudtam, hogy léteznek gesztusjelek, amelyekkel mimikai és pantomimikai üzeneteket közvetíthetünk azoknak, akik küszködnek a szavakkal. Több éves terápiás kapcsolatunkban együtt találtunk fel jeleket, amelyekkel több-kevesebb sikerrel igyekeztünk megérteni egymást.

Egy pszichológus barátom hívott fel és kérte, foglalkozzam Andreával, amíg nyári szabadságát tölti külföldön. "Tudod, Andrea nagyon éhes mindenfajta kommunikációra, nem maradhat ki ez a hónap sem. Rád gondoltam."

Az egy hónapból több év lett. Andrea egy hónap múltán úgy döntött, hogy velem marad, velem folytatja a világgal való nem hétköznapi megismerése útját.

Amikor először találkoztunk, Andrea egyáltalán nem látszott "éhesnek" a kommunikációra. Fásultan ült velem szemben, és nagyokat hallgatott. Engem a csönd provokált: valakinek beszélni kell, így hát én beszéltem, sokat és néha magam is meglepődtem, mennyire kenetteljesen.

Autista emberekkel pszichiáter pályám elején sokszor találkoztam. Ők szkizofrének voltak, akik nemcsak a kommunikáció nehézségeivel küszködtek, hanem gondolataik össze-rendezetlenségével is, meg a gyógyszerek mellékhatásaival. Andreával azonban más volt a helyzet. Ő nem volt pszichotikus beteg. Ő nem volt beteg.

21 éves volt. Egyedül élt szüleitől örökölt lakásában, meglepően önállóan, és ragyogó rendet, tisztaságot tartva maga körül. Minden érdekelte. Lakása tele volt könyvekkel, albumokkal, egész nap a számítógépe előtt ült, internetezett. Abból keresett pénzt, hogy weboldalakat szerkesztett.