Dr. Gerevich blogja: egy prostituált vallomása

Tisztelt Doktor Úr! Úgy érzem, a helyzet, ami kialakult, már tarthatatlan, ezért írok Önnek. Édesapám daganatos beteg már áttéttel. Nagyon nehezek vele a mindennapok, folyton csak belemar az emberbe, állandóan kötekedik. Egyrészt sajnálom, és bármit megtennék, hogy megmentsem, másrészt viszont nagyon mély harag gyökerezik bennem iránta. Ezt az ambivalens érzést próbálom oldani nem sok sikerrel.

Öten voltunk testvérek, én a legkisebb és egyedüli lány. Féltestvérem meghalt egy balesetben 7 éves koromban. 12 éves koromban szüleim elváltak. Apukám kezdeményezte a válást. Édestestvéreim közül a legnagyobb kezelhetetlen gyerek lévén sokat lopott, csavargott, játékgépezett, néha a családi kasszát is semmisé téve. Apám gyakran megverte, néha nagyon brutálisan, és néha az utcára is kirakta, ilyenkor nem tudtuk pár hétig, hogy merre van.

Anyám gyenge asszony volt, nem tudta fegyelmezni a fiát, apám ellentéte volt ( bár apám sem tudta fegyelmezni, minden akarata ellenére). Anyám mindig megvédte a fiát, még ha a család is bánta, és nem volt mit megenni, akkor is odaadta neki az utolsó fillérjét, hogy eljátszhassa. Anyám nem egyszer megvert, mert azt hitte, hogy elárultam testvéremet, persze őt soha nem szidta meg. Rossz néven vettem, és azon gondolkodtam, miért én, aki ártatlan vagyok, sínylődöm az egészet. Úgy éreztem, anyám nem szeret, soha nem mutatta ki igazán. Ezért is választottam apámat a válás után.

Kettőnk között nem is volt különösebb probléma egészen a kamaszkorig. Akkor folyamatosan üldözött. Semmi nem volt jó, ami csináltam, folyton csak leszidott a sárga földig. Világéletemben osztályelső voltam, de ez sem volt elég. Minap gondolkodtam, hogy talán leginkább a bizonyítási kényszer miatt tanultam jól, mert tartottam tőle, hogy majd engem is kirak az utcára. Persze azért szerettem tanulni, már gyermekkoromban megfogalmazódott bennem, mi szeretnék lenni, nem úgy, mint most, teljesen összezavarodva. Amitől féltem, be is következett, egyszer túlment a fenyegetésen, és azt mondta, menjek, amerre látok.

Anyámhoz költöztem, aztán egy váratlan pillanatban apám megjelent, és könyörögni kezdett, menjek vissza hozzá. A fenyegetőzéssel akkor sem hagyott alább. Aztán leérettségiztem, munkát kerestem, és egyetemre jártam, ahonnan még ösztöndíjat is kaptam.Aztán otthagytam az egyetemet, úgy éreztem, nem ez a szak illik hozzám. Munkahelyeket is folyamatosan váltogattam. Aztán testvérem aki miatt szüleim váltak (a kezelhetetlen), váratlanul öngyilkos lett (nem halt meg). Évekig kezelték szkizofréniával, több-kevesebb sikerrel. Eleinte nem éreztem nagy fájdalmat, mintha meg sem történt volna...