Ballada az ifjúságról

Valaki úgy gondolta, hogy nem vacakol, véglegesen megoldja a dolgokat.

Úgy elmennék, ha mehetnék,

Ha magammal szabad lennék!

Nem vagyok magammal szabad:

Kezemen, lábamon lakat.

G. fél hat körül szállt le a buszról. Szép idő volt hálistennek, a lemenő Nap fényében sütkéreztek az emberek az utcán. A víztorony tetején is meg-csillantak még a fénytöredékek. Nem sietett, nézte a sétálókat, mindenki hazafelé tartott már, a szánkózódomb melletti réten kutyások álltak, beszélgettek ráérősen. Egy-egy kocsi zavarta meg az idillt, ahogy épp a parkolón áthaladt még szeme elé kellett kezét is ernyőznie, annyira erős is volt azon a részen a napsütés. A házak között haladt, de jó hogy egy kicsivel hamarabb eljöttem, gondolta, úgyis annyi a teendő otthon. Ahogy a parkon áthaladt, valami furcsa érzése támadt, van egy beidegződött elrendezése az embereknek, és most ez nem úgy volt. De ez éppencsak átvillant az agyán, sietett volna már, neki is le kell vinnie a kutyát, aki ilyenkor már repesve várja, hogy lent vígan szaladhasson a többiekkel.

Ahogy még közelebb ért a kapuhoz, már feltűnt hogy valami furcsa dolog történhetett, egy ember feküdt a földön, először azt hitte, csak szórakozik valaki, tán egy gyerek. Utána, hogy rosszul lett, és azért fekszik ott. Feltűnt, hogy egy nagyon ideges fiatalember is ott áll a közelben, és épp mobilon hív valakit. Odaért, addigra tiszta lett a történet. Az ember kicsavarodott végtagokkal feküdt, fél méterrel a kapubejárati lépcső előtt. Feje betörve, mellette nagy vértócsák. Testén is vérnyomok szanaszét. Mint egy rossz krimiben, ahol túl véresre festik a gyilkosság áldozatát. Megszólította a mobilozót, az falfehér volt, mintha sokkban lett volna, kezei reszkettek.

Pillanatok alatt kiderült mi is történt. A fiatal fiú a nyolcadikról került a földre. G. rögtön rávágta, biztosan kiugrott. Kieshetett az ablakon – igen, hát ez nem valószínű, hacsak nem volt teljesen berúgva, vagy belőve. Mikor jönnek a mentők? Azonnal, mondta a másik. Él még? Megnézték, és a fiú abban a pillanatban mozdult meg. Hörgött is artikulátlanul. Tüdeje tele lehetett vérrel. Nem tehetünk mást, nyugtatta G. a férfit, nem nyúlhatunk hozzá, jönnek a mentők és szakszerűen ellátják. A gondnok nem volt a közelben, legalább valami nevet kellene megtudnunk, ki lehetett, mégcsak nem is ismerős... Az elsőn kijött egy nő, neki kiabáltak fel, hogy szóljon már a gondnoknak. A nő ahogy lenézett a földre hangos sikításban tört ki, nyugtatni próbálták.

Az emberek nem mertek közelebb jönni, csak G. és a férfi álldogálltak ott. Jobb is ha nem jönnek ide, mondta G. sokan nem bírják a vér látványát, ámbár ez azért tényleg erős egy kissé. Vártak. Öt perc múlva megjött a rohammentő. Szinte semmit nem kérdeztek, szakszerű mozdulatokkal nyaktámaszt raktak be, lélegeztetőt, és máris hozták a felfújható testvédő hordágyat. Három percen belül már vitték is el a fiút. Olyan volt mint egy kicsavart papírdarab, keze-lába-teste összetörve. A földön csak a vérnyomok maradtak. A mentő kérték a telefonos férfit, hívja ki a rendőröket, ők meg már mentek is elfelé.

A rendőrök két kocsival jöttek, három fiatalember. Gyerekeim lehetnének, gondolta G. Nem látszott rajtuk hogy nagyon izgatnák magukat. Rádión irányították őket, lehet, ilyen esetük még nem is volt. Lekerítették a kapu környékét. Tájékozódtak. Búcsúzom, mondta G. a férfinak, megyek haza, itt már úgysem segíthetünk semmit.

Ahogy a fiú ott feküdt néha felhörögve, úgy nézett rá, te szerencsétlen miért is tehetted ezt... Harminc éves kábé, mondta a szomszéd lány, aki szintén ott sétált idegesen fel-alá. Egy nővel élt együtt, tette hozzá. Lehet, hogy összekülönböztek... Később kiderült, hogy a fiú még kiugrás előtt elvágta az ereit. Már napokkal korábban a közelben látták tanácstalanul álldogállt, mobilozott. Úgy tűnt, hogy valami furcsaság van a viselkedésében.

Te szerencsétlen, fényes nappal... ez a gesztus túl erősre sikeredett, nem elég hogy a nő, a többi ember, de még a játszótéri gyerekek is... mind elviszik magukban az emlékét annak, hogy torz pózban a véres aszfalton ott fekszel semmibe meredő tekintettel, egy számodra megoldhatatlannak tűnő probléma végső lezárásaként. Ez a válaszom világ!

Mit éltél, mit láttál mindenből? Tudtad-e valaha is mi az az öröm, mi a kín, a bánat, mi az amiért élni, és nem halni érdemes? Ó te szerencsétlen a zöld dzsekiben, fehér vércsíkos pólóban, égnek meredő lábakkal a visszavonhatatlanság bizonyosságával, én kérem szépen ezt a kérdést megoldottam, a többi már nem az én dolgom. A mentők mentettek, a rendőrök nyomoztak. Este tízre elcsöndesedett a környék.

G. még egyszer lement a kutyával, kíváncsi is volt, és ki is akarta mozogni magából az egészet. Jóéjt! - intett a gondnok, most takarítottam fel mindent... Neked is jobb napokat, intett vissza G. Menni kell tovább, holnap megint vár a munka.