Tévhitek az ADHD-ról
Az ADHD-ról, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitásról a legtöbb embernek egy folyton ugráló, hangoskodó, rosszalkodó kamaszfiú jut eszébe, akit sem a szülei, sem pedig a tanárai nem tudnak megnevelni. Az ADHD azonban jóval összetettebb zavar ennél; lássuk a leggyakoribb tévhiteket.
Az ADHD csak "kitalált" betegség
Az első olyan feljegyzések, melyek az ADHD-ra, vagyis a figyelemhiányos hiperaktivitásra utaló tüneteket írnak le, a 18. századból származnak. Afrikai törzseket tanulmányozó kutatók pedig a vadászó, gyűjtögető emberek között is találtak olyanokat, akik személyiségjegyei, tulajdonságai, jellemzői megfelelnek az ADHD-sokénak. Vagyis, a figyelemhiányos hiperaktivitás egyáltalán nem új keletű zavar. Az ADHD egy jól leírt és sokat tanulmányozott neurológiai rendellenesség, mely hatással van a szociális kapcsolatokra, az önértékelésre, az iskolai és a munkahelyei teljesítményre egyaránt.
A figyelemhiányos hiperaktivitással élők agyának szerkezete eltér a "neurotipikus" emberek agyának szerkezetétől, és bizonyos biomarkerek szintje is eltérést mutat az ADHD-sok esetében.
Az ADHD oka a rossz nevelés, a túl sok számítógépezés és tévézés
Bár a szakemberek még nem tudják pontosan, hogy mi okozza az ADHD-t, a kutatók elsősorban genetikai okokat sejtenek a rendellenesség kialakulásának hátterében. Ha az egyik szülő ADHD-s, akkor a gyermekénél 50-60 százalékkal alakul ki a hiperaktivitás. A nevelésnek, a televíziózási vagy számítógépezései szokásoknak maximum közvetve lehetnek hatásai a figyelemhiányos hiperaktivitásra, vagyis felerősíthetik vagy éppen kordában tarthatják a tüneteket. Emellett bizonyos tényezők (például az anya alkoholfogyasztása a várandósság alatt vagy az agysérülések) szintén növelhetik az ADHD kialakulásának rizikóját.
Az ADHD gyerekbetegség
Sok ADHD-s gyermekkorában megkapja a diagnózist, és előfordulhat az is, hogy valaki "kinövi" a hiperaktivitást, de meglepően sok ADHD-s felnőtt van, akiknek egy része nem is tudja, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás zavara van. A kutatások szerint a hiperaktív kisiskolások mintegy 60-70 százaléka kamaszként is mutat tüneteket, minimum 35 százalékuk pedig felnőttként is ADHD-s "marad".
Csak a fiúk hiperaktívak
Bár valóban magasabb a fiúk aránya az ADHD-sek körében, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lányok ne lehetnének figyelemhiányosak vagy hiperaktívak. Annak azonban, hogy tipikusan "fiús betegségnek" tartják az ADHD-t, több oka is van. Például, a figyelemhiányos hiperaktivitásnak több alcsoportja van, attól függően, hogy mely jellegzetességek dominálnak: a dominánsan hiperaktív ADHD-sok általában igen sokat mozognak, képtelenek nyugodtan ülni, folyton matatniuk kell valamivel és türelmetlenek; míg a dominánsan figyelemhiányos ADHD tünetei főleg a feledékenység, szétszórtság, az álmodozás, a koncentrálási nehézségek, a motiváció és a kitartás hiánya.
Ezért könnyen lehet, hogy egy ADHD-s kislánynál fel sem merül a figyelemzavaros hiperaktivitás lehetősége, hiszen nem illik bele abban az "elképzelésbe", amit az ADHD-sokhoz kötünk, hiszen csendes, álmodozó, feledékeny. Ez a társadalmi elvárásokba is jobban beilleszthető, mint a mozgékonyság, hiszen az utóbbi zavaróbb lehet az iskolában, a családban vagy a munkahelyen. Ugyanakkor az ADHD sokszor társul más betegségekkel, például depresszióval, alvászavarokkal, szorongással, és bizonyos betegségeknek (pl. a pajzsmirigyproblémáknak) is lehetnek hasonló tünetei, és ezek egyszerűen "elfedhetik" a figyelemhiányos hiperaktivitást.
Sok élénk gyerekre mondják, hogy hiperaktív. Igazuk van? Kattintson!
Feleslegesen sok gyerekre mondják rá, hogy hiperaktív, csak azért, mert nem akarnak foglalkozni velük
Vannak olyan szakemberek, akik szerint túl- , mások szerint viszont aluldiagnosztizált az ADHD. Ennek hátterében többek között a szociokulturális elvárások, illetve az eltérő diagnosztikai rendszer áll. Országonként, kultúrkörönként eltérőek ugyanis azok a kritériumok, melyek alapján valaki megkapja a hiperaktivitás diagnózisát, és azt is érdemes figyelembe venni, hogy az is eltér, hogy egy társadalom mit "tolerál" (pl. mennyire várja el, hogy valaki csendben üljön hosszabb időn keresztül). Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az elmúlt évtizedekben egyre többet tudunk az ADHD-ról, és ez pontosabb diagnózist tesz lehetővé.
Ugyanakkor, mint már említettük, több olyan betegség is van, amely elfedheti az ADHD tüneteit, így előfordulhat, hogy valakinél nem diagnosztizálják a figyelemhiányos hiperaktivitást (így megfelelő terápiát sem kap); és a felnőttek esetében könnyen megtörténhet, hogy megtanulnak együtt élni a kellemetlen tünetekkel, és fel sem merül bennük, hogy a jellemhibának tartott jellegzetességek, például a szétszórtság vagy a feledékenység hátterében valójában egy neurológiai zavar áll.
