"Mit érezhetett apukám?" - egy magyar orvos megható válasza arra, milyen a halál, és milyen elveszíteni a szülőnket
Dr. Köles László olyan választ adott egy megtört, édesapját elveszítőnek, amilyet nem sokszor hallhatunk.
A Vakcinainfó – Az orvos válaszol Facebook csoport posztjaiból az Egészségkalauz is sokat közzétesz, és az orvosok rengeteg érdekes, hasznos videós tartalmat is készítenek. A csoport neve azért Vakcinainfó, mert a koronavírus pandémia elején, 2020-ban jött létre, és akkoriban a coviddal, valamint a vakcinákkal kapcsolatos kérdések voltak porondon.
Az orvosokból álló csoport dr. Pukoli Dániel kezdeményezésére alakult meg, puszta segíteni akarásból, az orvosok a szabadidejükben ingyen és bérmentve válaszoltak - és válaszolnak a mai napig - a hozzájuk érkező kérdésekre. Mostanra már nincs olyan orvosi terület, ami nem került volna szóba a csoportban. A bőrproblémáktól kezdve a daganatos betegségeken át, a különböző eredetű fájdalmakon, a cukorbetegségen, a terhességgel kapcsolatos panaszokon keresztül a kisebb-nagyobb balesetekig mindenféle kérdés érkezik az orvosokhoz.
A csoport kiterjedt szakértői orvoscsapata a kérdésekre lelkiismeretesen válaszol, ami óriási segítség azoknak, akik bármilyen oknál fogva nem tudnak gyorsan eljutni egy-egy szakrendelésre, és azoknak is, akik már voltak, de nem kaptak kielégítő választ, megoldást a problémájukra. Természetesen, a csoport orvosai hangsúlyozzák, hogy a diagnózist nem váltja ki a válaszuk, és az adott problémától függően elirányítják a szükséges vizsgálatra a kérdezőket.
"A kérdésem az volna, hogy mit érezhetett apukám?"
Az egyik friss posztok egyikében nem mindennapi kérdéssel fordult valaki az orvosokhoz. A kérdezőt érthető módon megviselte az édesapja elvesztése, akinél daganatot diagnosztizáltak, és az utolsó napokban erősen vérzett. A kérdező azt szerette volna tudni, hogy érez-e fájdalmat ilyenkor az ember. A kérdésre dr. Köles László válaszolt, de a válasza nem csupán szakmaiságot, hanem emberséget, humánumot és talán, némi vígaszt is adott a kérdezőnek, valamint sok-sok olvasónak. A kérdést és a választ módosítás nélkül közöljük.
Az édesapját elveszítő kérdése:
"Tisztelt Orvosok!
Nem betegségemmel kapcsolatban kérdeznék, egyáltalán nem olyan fontos, de egyszerűen nem tudok túllépni, nagyon sokat gondolkodom ezen.
Apukám tavaly elhunyt gégedaganatban. A halál oka elvérzés volt. Nagyon durva volt az utolsó hónapokban(átütő vagy nem is tudom már hogyan nevezték, de a nyakánál kb kijött a daganat, legalábbis úgy nézett ki..) Rendszeresen vérzett az utolsó időkben .. volt egy pont amikor mondták az orvosok, hogy már nem fognak tudni mit csinálni, ha megint vérzik és sajnos ez el is érkezett. A kérdésem az volna, hogy mit érezhetett apukám? Mármint ez fájdalmas ha valaki elvérzik vagy úgymond csak elalszik/elájul a vérvesztés miatt és nem is érzi? Remélem nem gond, hogy ilyet kérdezek, de azóta sem tudok túllépni ezen ami vele történt, és szeretném tudni hogy mit élhetett át egyedül a kórházban és reménykedem, hogy csak elaludt közben és talán az utolsó perceiben nem élt át nagy fájdalmakat. Köszönöm a lehetőséget, hogy kérdezhetek."
Dr. Köles László válasza:
"Kedves Kérdező! Nem is tudom, hogyan kezdjem a választ. Sokkal többről szól a kérdése, mint a benne szereplő szavak egyszerű jelentése. Az élet nagy misztériumairól szól: az életről, halálról, a viszonyunkról ezekhez, szeretteink elvesztéséről, arról, hogy hogyan tudjuk elengedni őket, és hogyan élnek mégis bennünk tovább. Arról, hogy hogyan találunk megnyugvást ahhoz, hogy vigyük tovább a velük összefonódó sorsunkat, miközben békében elengedjük őket. Láttam ma már a kérdését, de akkor nem volt időm válaszolni rá, de éreztem, hogy megvár majd. Édesanyámat pár éve veszítettem el, hasonló helyzetben, hosszú daganatos betegség után, és a napokban lett volna a születésnapja. Aztán nem sokkal utána lényegében hasonló módon ment el édesapám is. Először a konkrét kérdésére válaszolva - nyilván nehéz ezt egzakt módon megválaszolni, és talán túlságosan "fizikai" is lesz, amit írok, de a vérünket nagyjából úgy lehet elképzelni, mint egy szállító közeg a szerveink, sejtjeink felé - viszi az oxigént, tápanyagokat. Ahogyan fogy, egy idő után csökken, majd lassan megszűnik ez a funkció, és a szerveink, sejtjeink nem jutnak hozzá a szükséges dolgokhoz, a funkcióik lassan megszűnnek. Az agyat érintve az azt jelenti, hogy előbb-utóbb elveszítjük eszméletünket, kikapcsolnak fontos központjaink, és megszűnnek az életműködéseink. Egy kicsit olyan ez, mintha a testünk egy nagy kivilágított lakás lenne, és lassan kezdene az áramellátás csökkenni, és akkor lassan az izzók fénye halványodik, kezdenek pislákolni, aztán lassan elalszanak, itt is kialszik a fény, ott is, és sötétbe borul a lakás. Egy daganatos betegség mindig sok küzdelemmel, szenvedéssel jár, de ebben az időszakban nem hiszem, hogy Édesapja önmagában ettől szenvedett volna. Egyre fáradtabb lett, aztán megpihent, elaludt. Nekem megadatott, hogy ugyanilyen helyzetben fogtam édesanyám kezét. Előtte ő sokat harcolt, főleg lelkileg, hadakozott a halál közeledtével, nehezen fogadta el a helyzetét, amikor már menthetetlennek, reménytelennek látszott. Nem mondtuk neki, de érezte ezt. Aztán az utolsó napokban megnyugodott, elcsendesedett, megbékélt. Gyorsan és csendesen romlott az állapota, ágyhoz kötött lett, eleinte még felült, aztán már csak feküdni tudott. Egy ideig még jelzett a kezével, erőtlenül beszélt, fordította a fejét felénk, aztán már csak a szemével tudott jelezni. Aztán az utolsó napon már azt sem. Tisztán emlékszem, amikor eljött az utolsó pillanat.
Pontosan tudom, mikor ment el, akkor valami megmagyarázhatatlant éreztem - a legszomorúbb, fájdalmas pillanatok között egyszer csak hirtelen valami végtelenül megnyugtató ünnepélyes érzést. Később egy barátom pap ismerősétől hallottam, hogy úgy mondják, hogy az ember számára van két pillanat, amikor megnyílhat a transzcendens - a születés és a halál pillanatának a megtapasztalása. Azt hiszem én ekkor ezt éreztem. Teljesen függetlenül attól, hogy mit gondolok a vallásról, a halálon túli életről. Azért írom ezt le most Önnek, mert nekem az, hogy ezzel így szembesültem, óriási segítség volt, hogy el tudjam engedni édesanyámat. Mint ahogyan később egy más, de hasonló helyzetben édesapámat is. Tudom, hogy mindaz, amit tőlük kaptam, itt él bennem tovább, a mozdulataimban, a gesztusaimban, a létezésemben.
Az pedig, hogy mit gondolok arról az utolsó sóhajról, ami elhagyta őket, a testről és a lélekről, nyilván már hit kérdése. Hogy azok a fények, amelyek abban a lakásban lassan elhalványodtak, majd kialudtak, máshol, más formában, egy örökké világító mécses fényében jelen vannak-e, vagy örökre kialudtak, és új fények gyúlnak mindig a világban. Én hiszek abban, hogy a halál nem az élet vége. De mindettől függetlenül - bármiben is hiszünk - fontos, hogy tudjuk, hogy akiktől az életet kaptuk, bennünk élnek tovább, és azért éltek, hogy amikor az ő szerepük véget ért, elengedjük őket, és teljesítsük ki a mi saját életünket, és aztán mi is adjuk majd ezt tovább. Biztosan nehéz volt Édesapja küzdelme a betegséggel, de én hiszek benne, hogy békében ment el. Ha ezt elfogadja, el tudja engedni őt. Ha pedig szüleink elvesztését elfogadjuk, akkor a körülöttünk élőkkel együtt visszük tovább a sorsunkat, örömeinkkel, bánatainkkal, sikereinkkel, küzdelmeinkkel. Ahogyan korábban szüleinkkel együtt tettük."
