Minden nap ajándék - beszélgetés Nagy Bandó Andrással

A bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolat javításának elkötelezett híve, az emberiességből példásra vizsgázó doktorok elismerésére létrehozott, a betegek által megírt történetek alapján odaítélt Astellas Díj egyik alapítója Nagy Bandó András. Az író-humorista nemcsak szellemes, s a társadalomnak gyakran görbe tükröt tartó írásai és fellépései nyomán ismert, hanem számos könyvet is szerzőként jegyez. A Sosemvolt Toscana című regénye egy végstádiumba kerül hasnyálmirigyrákos beteg utolsó hónapjairól szól. Nagy Bandó Andrást a Rákgyógyításnak adott interjúban az orvosok és betegeik kapcsolatáról, regénye kapcsán pedig a rákhoz való viszonyáról kérdeztük. Beszél arról, hogy az orvos szaktudása mellett mennyire fontos az embersége, vall bátyja elvesztéséről, s arról, miként vélekedik az emberi búcsúzásról.

– Meglátása szerint hogyan változott az orvos-beteg kapcsolat az utóbbi időben?

– Az általánosítást kerülve azt gondolom, egészében pozitív irányba történt elmozdulás. Ez kényszerhelyzet is, és azt hiszem, egyfajta európai szellemi, kulturális értékváltás következménye is. Például, ha egy jól igazgatott kórházba képzeljük magunkat, aligha kérdéses, hogy a csúcstól az alsó szekcióig mindenki példásan végzi a dolgát, épít kapcsolatokat. A magánklinikák és magán orvosi praxisok is versenyhelyzetet teremtenek. De nem temetném a múltat: tudok régvolt orvosokról, akiket szó szerint imádtak a betegei. Közéjük emelem falunk egykori orvosát, Tempfli doktort, akinek az életemet is köszönhetem: vérmérgezésből hozott vissza, példátlan törődéssel.

– Az orvosok egy részét valóban rendkívül tisztelik a betegei, másoktól inkább tartanak, ám szakértelmük miatt kitartanak mellettük, s az sem tagadható, hogy konfliktusok is előfordulnak. Az Astellas Díj meghirdetésével a jó orvos-beteg kapcsolatot szeretnék erősíteni, mondván: az orvosba vetett bizalom és a doktor embersége önmagában gyógyító erejű.

– Fantasztikus kapcsolatok sorát ismertem meg a pályaművek olvasásakor, sokszor könnyeztem. Azt hiszem, aki valóban az életét tette föl erre a hallatlanul nehéz, időigényes, de ezernyi örömöt, sikerélményt adó pályára, az valamennyi betegét oly emberségesen gyógyítja, hogy csakis szerethető lesz. Meggyógyítani szakértelemmel is lehet, de szívet, lelket, testet gyógyítani csak emberséggel, tisztességgel és szeretettel. Hiszem, hogy ők a többség.

– Egy orvosnak sok betege van, de a betegnek csak egy orvosa, tőle várja az élete megmentését. A betegek sokszor nem kapnak választ kérdéseikre, kezelőorvosukat gyakran csak futtában látják a folyosón.

– Ha ez lesz a vége a kizsigerelt orvosok korának, nagy baj lesz, illetve van. Gyorséttermek, felszínes emberi kapcsolatok, mozgólépcsők, pörgős életű emberek korában élünk, szerencsétlenségünkre ez a tempó, ez a robogás került át a gyógyítás területére is. Hajlamosak vagyunk elfelejteni: az orvos is ember (emberséges, tehát pláne!). Ha egyre kevesebb orvos jut egyre több betegre, siralmas végünk lehet. Az orvossal beszélgetni fél gyógyulás. Ha erre nincs idő, a beteg félholt. Senkinek sem jó, ha mozgójárdán állva vonulnak el a betegek az orvos előtt. A helyzet adott: az orvos vagy kitart ifjonci elképzelései mellett, vagy begyűrődik a méltatlan állapotba. Azok lesznek a legjobb orvosok, akik a lehetetlen állapot ellenére jó és szerethető gyógyítóként dolgoznak.

– Miért egy rákbeteg ember a Sosemvolt Toscana című regénye főszereplője?

– Egész életemben egyetlen téma izgatott és érdekelt igazán: a halállal szembesülő ember léte. Mindent képesek vagyunk földolgozni, de azt, hogy végképp elveszhetünk, nem, vagy alig. Főhősöm szembenéz a megváltoztathatatlannal, képes földolgozni a tényt, igaz, ehhez a hathónapos várandós lánya, az ő sorsa is kellett.

– A főszereplő egy végstádiumban lévő ember, akit az éltet, hogy várja az unokája megszületését, s amikor ez megtörténik, elbúcsúzik az élettől. Miként viszonyulunk az élethez, amíg egészségesek vagyunk, s mi változik meg a diagnózis pillanatában?

– Aki egészséges, terveket sző. Ezeket adja föl először. Minden értelmetlenné, szinte fölöslegessé válik. Egy a fontos: a megmaradásom. Ezt egész életünkben a legfontosabbnak tarthatnánk, e szerint kéne élnünk, én így is teszek, de sokan csak ekkor döbbennek rá, hogy semmi más nem számít: csak a megmaradásunk. A beteg gyakran kizáródik az egészségesek világából. Mögötte súgunk össze, s ejtünk könnyeket, úgy beszélünk róla, ahogy bolyongó lelkekről szokás. Mintha már itt sem lenne. És persze jön a "talán már jobb is lesz neki" időszak. A tumoros beteg pedig önmaga is kizárja magát ebből a körből. Bölccsé lesz. Többet tud már arról, amiről nekünk csak sejtéseink vannak, lehetnek.

Az interjú folytatását lásd a oldalon!