Daganatos betegek és a munka (nemcsak a pénz kell...)
Nem elég a daganatos betegség és a kezelések által okozott panaszok elviselése, a családot ért érzelmi sokk feldolgozása, sok betegnek az önbecsülése is sérül azzal, hogy sem a magánéletében, sem a munkahelyén nem tud úgy helytállni, mint ahogyan azt korábban elvárta önmagától, illetve elvárták tőle. Sok múlik a beteg személyiségén és a munkahely jellegén, ám a pszichológusok általános érvényű tanácsa, hogy lélekben is alkalmazkodni kell az új szituációhoz, s nem szabad mindenáron erőltetni a régi életritmus és rutin fenntartását. Kit avassunk be? Kell-e a főnöknek, a kollégáknak tudni a rákbetegségről? Mennyi munkát vállaljunk? Mihez kezdjünk, ha leszázalékolásra kerül sor? Megannyi súlyos kérdés, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a megfelelő választ.
Sok múlik a beteg személyiségén és a munkahely jellegén, ám a pszichológusok általános érvényű tanácsa, hogy lélekben is alkalmazkodni kell az új szituációhoz, s nem szabad mindenáron erőltetni a régi életritmus és rutin fenntartását. Kit avassunk be? Kell-e a főnöknek, a kollégáknak tudni a rákbetegségről? Mennyi munkát vállaljunk? Mihez kezdjünk, ha leszázalékolásra kerül sor? Megannyi súlyos kérdés, amire mindenkinek saját magának kell megtalálnia a megfelelő választ.
Miklós birkózó élsportoló múltja, majd edzősége éveiben megszokta, hogy az ő feladata a legerősebbnek lenni. Ezen a szemléletén akkor sem tudott változtatni, amikor egy rosszindulatú betegség támadta meg.
Nem vett tudomást a történtekről: azzal tiltakozott a betegség ellen, hogy még a korábbinál is jobban hajtott a munkahelyén. A férfi támadásnak vett, s agresszíven elhárított az állapotára vonatkozó minden érdeklődést, pedig ahogyan teltek a hónapok, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá a munkatársai számára, hogy a bizonyítani akarás felőrli személyiségét és fizikai erejét, s szervezetének nem ma- rad elég energiája a betegség ellen harcolni.
Annak dacára, hogy a kórházban pszichológus is próbálta segíteni az alkalmazkodásban, a legvégsőkig görcsösen ragaszkodott korábbi napi- rendje fenntartásához, nem volt tekintettel önmagára. A munkában is egyre több hibát vétett, a negatív élmények és elutasítások tovább rontottak érzelmi állapotán, a körülötte lévők még inkább eltávolodtak tőle.
A kisfiát egyedül nevelő 43 éves közgazdász Juditnak ugyancsak központi szerepet töltött be munkája az életében. Mellrákos lett, ám jó esélye van a gyógyulásra: a műtétet egy nagyon kemény év követte, a kemoterápia és a sugárkezelések számos mellékhatása nehezítette az életét, kihullt a haja, lefogyott.
Az asszony párhuzamot vont betegsége és addigi életvitele között, amit úgy fogalmazott meg: ahogyan a munkája átlépte az ésszerű határokat, s betolakodott a családi életébe, a ráksejtek éppen úgy átlépték a saját határaikat, s az egészséges szövetek rovására kezdtek burjánzani. Annak ellenére, hogy nagyon szerette a munkáját és a kollégáit, belátta, hogy az ambíciónál fontosabb a gyógyulása, s a fiától az utóbbi években elrabolt időnek legalább a részbeni kompenzálása.
Amikor minden meginog
– Az ember önmegvalósításának és önértékelésének legfontosabb része a munkája. A munkahely emellett fontos életterünk is, ami nemcsak a munkáról szól, hanem egy olyan környezet, ahol ismerősök várnak bennünket, s ahol szeretjük komfortosan érezni magunkat. Amikor egy aktív korban lévő ember szembesül a daganatos betegség diagnózisával, sok kérdés merül fel a munkáról is: dolgozhat-e, beavassa-e a főnökét, a kollégákat, elveszíti-e az állását, miből fog megélni a családja? – ad tipikus helyzetképet a rák diagnózisa utáni szituációról Szy Katalin, a fővárosi Péterfy Sándor utcai kórház onkopszichológusa.
– A betegség egy krízis, egy totális egzisztenciális válság, ami egyszerre fenyegeti a biológiai létezést, a munkaképességet, az anyagi biztonságot, s felborítja a megszokott családi szerepeket, ezzel együtt a pszichés állapotot. Életerős férfiból vagy mindenkit ellátó édesanyából ápolásra szoruló beteg válik, aki körül minden meginog, az élet minden területe egyszerre látszik kicsúszni a lába alól.
A szakember tapasztalata szerint előfordul, hogy egyes betegek igyekeznek titokban tartani állapotukat. Nem feltétlenül az állásvesztéstől tartanak, inkább azt szeretnék elkerülni, hogy megváltozzon a munkatársakkal való kapcsolatuk. Nem akarják, hogy megbélyegezzék őket, hiszen a rák még ma is halálos betegségként van jelen tévesen az általános köztudatban.
– A titkolózás hatalmas pszichés energiákat vesz igénybe, sőt szorongást is okozhat, hiszen nehéz rejtegetni a rossz hangulatot, a megváltozott erőnlétet, a gyógyszeres terápiák mellékhatásait, a fájdalmakat, a hajhullást. A betegség következményeként megváltozhat a beteg lelkivilága, személyes jelenléte, munkakedve, másokhoz és önmagához való viszonya, sokszor még a kommunikációja is, ez pedig legtöbbször másoknak is feltűnik. Már az ókori gondolkodók is vallották: a test és a lélek szétválaszthatatlan, ami a testben megjelenik, a lélekben is lezajlik, s ez fordítva is igaz – mondja Szy Katalin.
Gyermeke miatt korábban is állandó bűntudat gyötörte, tudta, hogy változtatnia kellene, ám a mókuskerékből csak a súlyos betegség volt képes kiragadni. Úgy érzi, a baj teremtett alkalmat rá, hogy új alapokra helyezze az életét.
Sok példát lehet sorolni a betegséghez való sikeres és sikertelen alkalmazkodásra. Mindez sok tényező függvénye: meghatározza a személyiség, a családi és az anyagi helyzet, az állás jellege, a munkatársak viszonyulása.
A cikk folytatása itt olvasható:
