"Kell valaki, aki ösztönzi a beteget": daganatos betegségekről - orvosokkal

'Kell valaki, aki ösztönzi a beteget, aki elmondja, hogy értelmes életet tud élni. Ezt a többi orvos nagyon sokszor nem fogadja el. Mondjuk egy onkológiai beteg, egy metasztatikus emlő tumoros 4 évig élhet nyugodtan.' A nem onkológus orvos ezt nem fogadja el, mint értéket? „Azt gondolja, hogy ez tumoros, úgy is meghal mindjárt, akkor már ennek nem csinálunk meg bizonyos kezeléseket…, nem állítjuk el a vérzését, szegény hadd haljon meg...” (Az interjúkat a Magyar Hospice Alapítvány készítette.)

Beszélgetések

Részletek orvosokkal készült mélyinterjúkból

Az első főnököm egy karizmatikus, oktató jellegű, régi típusú főorvosnő volt, ami most nagyon hiányzik, aki nem csak szívatta a kezdőket, hanem úgy érezte, hogy át kell adni nekik a tudást, az erkölcsi hozzáállást, a pontosságot, a precizitást, a szakma tiszteletét. De az ő idejében még két zárójelentés készült egy beteg számára.

Amit a beteg megkapott, abban nem szerepelt a rák szó, és nem szerepelt a daganat, és nem szerepelt a rosszindulatú dolog. Hanem mindenféle, hogy góc, meg folt, meg minden. A másikat a háziorvosa, vagy esetleg a hozzátartozója kapta meg. De a beteg nem kapta meg a saját diagnózisát.

Mikor fordult ez meg?

Már abban az időszakban megfordult, szerintem az ő időszakának a vége felé. Az elején, úgy emlékszem, úgy volt, hogy a főorvos közölte a beteggel a diagnózist és nem én, mint kisorvos. És a főorvos döntése volt, hogy milyen zárójelentést kap a beteg. De én már ebben az időszakban úgy éreztem, hogy a beteggel személyes kontaktust kell kialakítanom, és a kommunikáció rettentő fontos volt. Fontos volt, hogy kötődjön valakihez. Erre valahogy rácuppantam. A végén voltak ilyen viták, hogy meg kell mondani a betegnek, és hogy hogyan mondjuk meg finoman.

Aztán 96 körül kezdődött a nyíltabb kommunikáció, kvázi győztünk, az a főorvosnő is mondta, hogy igen, beszéljük meg a beteggel. Amennyire nekem fontos volt az elején, hogy kötődés alakuljon ki, bizalmi viszony a beteggel, a végén, amikor itt hagytam 2006-ban, akkor éreztem, hogy elvesztem az időt. Nincs időm kommunikálni a hozzátartozóval, a beteggel, folyton időhiányt éreztem, nyilván ez a kiégésnek egy tünete volt.

(Megjegyzés: Az 1997-es egészségügyi törvény életbe lépése óta kötelező a beteget egészségi állapotáról, a kezelésekről és azok várható mellékhatásairól tájékoztatni. )

Onkológus orvos arról, amikor először találkozik érdemben a beteggel, amikor átbeszélik a folyamatot.

Ha jól tudunk kommunikálni, akkor az első megbeszélés az olyan 40 perc, az egy intenzív 40 perc. Akkor tényleg itt mindenről szó esik. Többször visszatérek arra, ami fontos, megpróbálom leírni, megpróbálom azt, hogy ez egyértelmű legyen: már nincs benne daganat és már megelőzünk, vagy ott van a daganat és figyelnünk kell, és még mindig kempoterápiát fog kapni. Persze ezt megpróbálom úgy mondani, hogy ne legyen traumatikus a dolog, de nem szeretem azt, hogy itt szépítgetünk, hogy jaj, hát nem is olyan nagy a baj. Én azt gondolom, hogy az a fontos, hogy ővele partnerek tudjunk lenni. Az, hogy ő esetleg elhárítja, és nem akar tudomást venni, az egy másik dolog. Azt majd az idő hozza...Úgyis tudja, hogy mikor nem mondasz neki igazat, vagy mikor nem mondod el... Tehát, hogy a betegnek ne mondjuk el, hát, ebben én soha, soha nem vagyok partner."

Iyenre még van példa?

Nagyon sokszor, igen. Jön a hozzátartozó, hogy "nem tudja a mama, hogy daganatos". És – mondom – , akkor mit csináljak vele az onkológián? Mit gondol, nem olvassa el a mama? A maga metakommunikációjából úgyis tudja, hogy rosszul van, hogy baj van. Sok hozzátartozótól jön ez a kérés.

Az orvosok körében, még előfordul, hogy nem mondják meg a diagnózist, a helyzetet?

Hogy mi volt a szövettan? Hát... egy-két sebésznél előfordul. Belgyógyászoknál nem. De az, hogy én megoperáltam, most már jól van, ez azért előfordul még. Mondják is: "Én nem mondom meg, hogy tapintottam ott még két májáttétet, meg rajta volt a CT-n, hogy ott volt..." Szóval ez gusztustalan szerintem. (...)de azért még egy-kétszer van. Aztán, hogy a beteg nem akarta hallani, hogy ott van egy májáttét, az már megint egy másik kérdés...

Ez jellemző?

Van, bőven, persze. Ezt így kizárja magának. Az egy másik dolog. (...) én próbálom itt ezen az első beszélgetésen, hogy, tiszta lappal induljunk.

Az interjúkat a Magyar Hospice Alapítvány készítette.

forrás, további részletek !